Egy amerikai zseni, aki Putyin haverja is lett – Roy Jones-portré

„Ha Tysonnal bokszolhatok, nem érdekel, ha nem övért megyünk. Tyson egy legenda. Sohasem álmodozhattam arról, hogy egyszer majd nehézsúlyú világbajnok leszek, de az lettem, akkor most a csúcson miért ne bokszolhatnék Tysonnal?”

Több mint tizenhat év és némi „helyváltoztatás” (főhősünkre sok mindent lehet mondani, de hogy most lenne a csúcson, azt nem) után azért csak összejön Roy Jones Junior boksszal kapcsolatos talán utolsó álma. November 28-ról 29-re virradóra összemérheti az erejét Mike Tysonnal. Öv lesz (kettő is, mindketten kapnak egyet-egyet a WBC-től, az eredménytől függetlenül), két egykori nehézsúlyú király csap össze, csak immár nem úgy, mint a harmincas éveikben járó klasszisok, hanem mint 51 (Jones) és 54 éves (Tyson) veteránok.

2005-ben egy Tyson-Jonest nagyobb felhajtás kísért volna, mint a nem is olyan régen lezajlott Floyd Mayweather-Manny Pacquiao mérkőzést, úgy 40-40 millió dollárért bokszoltak volna,

csakhogy Antonio Tarver nem egészen két menet alatt szertefoszlatta a csodameccsről szőtt álmokat. T. K. O.-val nyert Jones ellen, így neki, meg Tysonnak úgy jó másfél évtizedig kellett várniuk egymásra, és most „csak” annyi a feladatuk, hogy visszahozzanak valamit a profi bunyó hőskorából vagy szépségéből, kinek hogyan tetszik.

Ha valakik, ők még képesek lehetnek rá. Ahogyan az egyik amerikai bokszportál fogalmazott, az ökölvívással kacérkodó fiatalokba ma a többség a „következő Mike Tysont” vagy a „következő Roy Jonest” szeretné belelátni. A nyers erőt vagy a kiszámíthatatlan zsenialitást. Jones például tényleg géniusz volt, akinek nem csupán a Tarver támasztotta nehézségekkel kellett megküzdenie karrierje során. Gyerekkorában általában első ránézésre egyenlőtlen harcokat vállalt be.

„Mindig is nálam nagyobbakkal akartam verekedni. Az apám nagyobb srácok ellen küldött be a ringbe. Az első ellenfelem hat és fél kilóval volt nehezebb nálam” – mesélte erről az időszakról.

Megállta a helyét, olyannyira, hogy idővel amerikai válogatott lett, majd 19 évesen tagja lett a szöuli olimpiára utazó válogatottnak. Nagyváltósúlyban (akkor 71 kg volt a súlyhatár) a döntőig végigverte a mezőnyt, szovjet, majd brit (Richie Woodhall, a WBC későbbi nagyközépsúlyú világbajnoka) rivális legyőzésével lett döntős, ahol

a hazai színekben versenyző Pak Szi Hunt is leiskolázta. Legalábbis a döntő többség szerint. Leszámítva három gazembert, fájdalom, ők éppen pontozók voltak a meccsen.

A magyar és a szovjet bíró ugyan 60:56-ra Jonest látta jobbnak, az uruguayi és a marokkói csaló a dél-koreait, míg a harmadik semmirekellő döntetlen mellett Pakot jelölte meg agresszívebbnek, így neki adta a sikert. A bohózat miatt változtatták meg a pontozási rendszert az amatőröknél, Jonest a torna legjobb bokszolójának járó Val Barker-díjjal próbálták kárpótolni, de az aranyat nem adták oda neki. „Amikor volt az a problémám Dél-Koreában, odamentem egy tolmácshoz, akinek a segítségével szembenézhettem a sráccal, akivel küzdöttem. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte megnyerte-e a meccset. Azt mondta, nem. Akkor megnyugodtam” – árulta el később RJJ.

Jöhetett a profi korszak, már az elejétől nagy elvárásokkal, hiszen általános vélekedés volt, miszerint Sugar Ray Leonard óta ő a legnagyobb „természetes” tehetség a ringek világában.  Az első 17 meccsét ennek megfelelően K. O.-val vagy T. K. O.-val nyerte meg, nyolc menetnél többet senki ellen sem töltött a kötelek között. A 22. fellépésén pedig jöhetett az első világbajnoki címmérkőzés, „éhgyomorra” egy későbbi ugyancsak korszakos legenda, Bernard Hopkins ellen.

https://www.youtube.com/watch?v=gHd47-lwmMk

Az ellene aratott pontozásos sikerrel az IBF középsúlyú világbajnoka lett, hogy aztán később nagyközépsúlyban, félnehézsúlyban és a királykategóriában is csúcsra érjen, és mindössze egy Montell Griffin elleni diszkvalifikáció (szanaszét verte a riválisát, csak mivel a térdelő ellenfélre is rásózott vagy kettőt, leléptették) csúfította a mérlegét. Amikor 2003 elején John Ruizt pontozással megverve a WBA nehézsúlyú világbajnoka lett, Bob Fitzsimmons 106 éves bravúrját ismételte meg, előtte ő volt az utolsó, aki középsúlyban és nehézsúlyban is világbajnok tudott lenni.

„Nem én vagyok a világ legdurvább fenegyereke. Nem vagyok superman. Nem is akarok Mr. Nehézfiú lenni. Én vagyok a világ egyik legaranyosabb fenegyereke. Te most egy kib…tt géniusszal beszélgetsz” – mondta a pályaívéről egyszer egy újságírónak. Ha esetleg a zsenijében bárki is kételkedne, nézze meg gyorsan a Glen Kelly elleni kiütését:

Csak éppen az utolsó nagy történelmi tette, a Ruiz elleni sikere után a teste megbüntette. Bőven több mint tíz kilókat fel- és ledobálni nem lehetett büntetlenül. A Tarver elleni első csatáját még megúszta félnehézsúlyban, azt követően viszont sorozatban három vereséget szenvedett el (kettőt Tarvertől, egyet Glencoffe Johnsontól), és bár a későbbiekben Félix Trinidad, valamint Jeff Lacy személyében „elsősoros” bokszolót is megvert, karrierje érdemi része már lezárult. A második Tarver-meccstől napjainkig 17-8 a mérlege, előtte meg 49-1 volt, és az az egy is szabálytalanság miatti leléptetés volt.

De meglepetésre még akkor is jó volt, igaz, a ringen kívül.

Merthogy összehaverkodott Vlagyimir Putyinnal, minden oroszok atyjával, aki engedélyezte számára oroszországi gálák szervezését.

Csak amikor Enzo Maccarinelli 2015-ben fejre állította, a meccset tévén néző Putyin „kicsit” ideges lett, hogy új honfitársa (merthogy még állampolgárság is jutott neki) nem ezt ígérte…

Fotó: GETTYIMAGES

Most nem ígér semmit, viszont tiszteletnek és udvariasságnak nincs híján. Amikor például Tyson képességeiről kérdezték, így felelt: „Még mindig elképesztő az ütőereje, akkora, hogy Deontay Wildert leszámítva senkinek sincs ilyen a nehézsúlyban. Ha hat hónapig odafigyelne magára, komoly gondokat tudna okozni mindenkinek a nagyemberek között.” Hogy Jonesnak mekkorát, az egy hét múlva kiderül.

A Sport1-en november 28-ról 29-re virradóra élőben közvetítjük a Mike Tyson-Roy Jones Junior mérkőzéssel fémjelzett gálát.