The Last Dance: Még mindig libabőrösek leszünk a Chicago Bulls bevonulózenéjétől

Szabó Máté 2020. 04. 13. 22:39    
Olvasási idő: 7 perc

E cikk megírásához ez a trailer adta az ihletet.

Megnéztem, és amint megszólalt az aláfestő zene első taktusa, libabőrös lettem, felállt a szőr a hátamon, elmosolyodtam, és hagytam magam belesodródni a képekbe. Fantasztikus, de valójában, ha ez a zene szól, felőlem aranyos kis kutyuskák is ugrálhatnak a képen, akkor is hasonló érzésem lenne. Mint ahogyan ilyen érzésem van minden egyes alkalommal, amikor megszólal ez a dal a közelemben.

Mert ez a dal a Chicago Bulls, ez a dal az NBA, ez a dal a bevonulózenék legnagyobbika.

Ezért is más ez a szituáció, mert ez a szám jelenleg tényleg ott és azért szólalt meg, amiért ilyen nagy jelentősége van számomra. Basszus, napok kérdése, és kezdődik valami, amit annyira várok, és ami akár sporttörténeti jelentőségű is lehet majd. Korábban kétszer is írtam róla, pedig nem a Sport TV-n lesz, hanem a Netflixen lesz elérhető. Egyszer, amikor én először találkoztam a sorozat hírével, és másodszor, amikor az első picit hosszabb részletet kaptuk belőle.

Három dolog jutott eszembe azonnal az 1 perces trailer első megnézése közben:

1. Chicago Bulls=Star Wars

Szóval utoljára akkor mosolyodtam el ehhez hasonlóan (de ennyire azért nem) amikor kijött pár éve az új Star Wars trilógia első előzetese. Ha nem láttad korábban, akkor nézd meg előbb, és csak azután olvass tovább!

Nem nehéz kitalálni. Igen, ott, abban a pillanatban, patikamérlegen kimérve 1:00-nál, amikor megpillantottam az Ezeréves Sólymot, és amikor megszólalt John Williams klasszikusa.

Igen, kedves olvasó, most tulajdonképpen tettem egy egyenlőségjelet a Csillagok Háborúja és a Chicago Bulls, illetve az Ezeréves Sólyom és Michael Jordan közé. De valljuk be, egy NBA-rajongó szinte biztosan legalább egy polcra helyezi őket, de talán a Bulls egy polccal még feljebb is van.

2. You’re not allowed. Na. I’m just kidding.

Elrejtették megint azt az üzenetet, ami miatt hihetetlenül értékes lesz ez a 10 óra, amit majd a Bulls-szal töltünk. Soha nem mondta el senki 20 éven át,

DE EGY STÁB TÉNYLEG VÉGIG OTT VOLT AZ 1997-98-AS SZEZONBAN A BULLS MELLETT.

Mikor Michael Jordan azt mondja, hogy „Te nem jöhetsz be…Neem. Csak vicceltem.”, az azt jelenti, hogy tényleg beengedték a kamerát olyan helyekre, ahova csak vágytuk, hogy egyszer majd bepillanthatunk. Egy dolgot tudnia kell mindenkinek: Michael Jordan nem jó arc. Épp a napokban olvastam el Sam Smith „The Jordan Rules” című könyvét, amely az 1990-91-es Chicago Bullsról szól, azaz épp a legelső bajnoki címről a hatból. Nagyon komoly történetek vannak benne, amikből kiderül, nem olyan biztos (sőt, inkább biztosan nem), hogy mindig hálás feladat Michael Jordan csapattársának lenni. Szóval én bízom abban, hogy egyrészt kiderül a dokuból, hogy a 34-35 éves Michael Jordan jobb fej volt, mint a 27-28 éves, másrészt, hogy őszinte lesz, és nem nyomja rá a bélyegét az, hogy Jordan aktívan részt vesz benne, sőt, hogy a Jump 23 nevű cégén keresztül producere is.

De ezt ígérik, de hogy őszinték legyünk, már csak a szuper minőségben megőrzött képek miatt is megéri megnézni. Rengeteget dolgoztak a készítők, 106 ember szólal majd meg benne, és elképzelni sem tudjuk, hány óra nyersanyaggal dolgoznak majd. Hálásak lehetünk, hogy két hónappal előbbre hozták a premiert.

3. Úristen, mennyit köszönhet Alan Parsons a Chicago Bullsnak

Elkezdtem azon kattogni, hogy vajon mi lehet ennek az egésznek a története, hogy lett a Sirius a Bulls bevonulózenéje. Szerencsére a Wikipedia és egy remek The Ringer-cikk a segítségemre volt.

Baromi ciki, de én 2008-ban tudtam meg, hogy a Siriust nem a Chicago Bullsnak írtak, és nem kizárólag azért, hogy erre vonuljon be a csapat, és erre üvöltse a mikrofonba a Bulls helyszíni műsorközlője, hogy

„FROM NORTH CAROLINA, AT GUARD, 6’6, MICHAEL JORDAN!!!”

Valahogyan így:

Ez gyerekként nekem akkor Hollywood volt. Amikor a DSF-en meg lehetett nézni ezeket a bemutatásokat, akkoriban még azt éreztük, hogy ezeknél a videóban rohanó bikáknál szebbet soha nem csinál majd egy grafikus sem, a lézerrel kiírt nevek pedig a technika csúcsának tűntek. Ez ma már azért vicces, de ez az az időszak volt az, amikor én azt is hittem, hogy az NBA Live 98-nál, a Need 4 Speed II-nél és a Half-Life-nál soha nem lesznek élethűbb videójátékok… Lettek, és a Bulls bevonulása is mindig szebb lett, csak nem volt ugyanolyan, mert nem Michael Jordannel zárult a sor.

Ellenben itt meg kell jegyeznünk, hogy nem véletlenül kezdődött Szaniszló Csaba és Gallai László „Kornél On Tour” című filmje is ezzel a dallal. 1999-ben öt alkalommal Dávid Kornél neve is ugyanúgy elhangzott a United Centerben, és ugyanúgy ki volt írva a parkettára, csak akkor éppen azt mondta Ray Clay, hogy „From Hungary, at forward, 6’9, Kornel David!!!”

2008-ban Görögországban töltöttem három hónapot szakmai gyakorlaton. Egy másik magyar srác is kint volt velem, akivel távolról sem hasonlított a zenei ízlésünk, de egyszer csak berakta ezt a számot, és ahogyan fent már írtam, ha meghallom ezt a dalt, libabőrös leszek. Ő abszolút nem szerette a kosárlabdát, de szerette ezt a zenét, és akkor mondta, hogy ez nem a „Chicago Bulls zenéje”, hanem a „The Alan Parsons Project’ nevű zenekar dala.

Most elárultam magam, nem vagyok/voltam elég művel zeneileg, hogy ezt tudjam. Ez sajnálatos, de ha beírom a YouTube keresőjébe, hogy Alan Parsons Project Sirius, nekem ezt a videót adja ki elsőként, és megnéztem az első hozzászólásokat. Javaslom, te is tedd ezt.

Megnyugtatlak, minden feltöltés alatt ez van. Szóval nem én vagyok az egyetlen, aki azonnal a Bullsra asszociál. A kedvencem az, hogy valaki azt kommentelte, hogy Karl Malone-nak vélhetően a rémálmaiban még ma is ez szól… Ez volt az én történetem, most pedig jöjjön a Chicago Bulls bemutatásainak és a Siriusnak a közös sztorija:

A ’The Alan Parsons Project’ 1975 és 1990 között volt aktív, két állandó taggal, a névadó Parsons-szal és Eric Woolfsonnal, a többiek cserélődtek. Stílusát tekintve progresszív rock és art pop dalokat játszottak. A Sirius 1982-es, és nem egy önálló alkotásról van szó, ez az Eye in the Sky című album és hasonló című szám intrója a lemezen. Alan Parsons a koncerteken azóta is egyben játssza:

Biztosan sokan ismerték, de világhírűvé a Bulls tette.

Ehhez persze kellett szerencsés időzítés, a legendás Bulls-dinasztia, az, hogy ezt követően a bemutatás egy önálló showelem legyen az NBA-ben, hogy a Chicago Bulls legyen a világ leghíresebb kosárlabdacsapata, és persze, hogy az NBA globálissá duzzadjon. A legfontosabb viszont az volt – és ez a fentiekkel mind egybefügg – hogy utolsóként Michael Jordant szólíthassa a műsorvezető.

Egyébként a Bulls volt az egyik első csapat az NBA-ben, amely érezte, hogy a csapat bemutatása fontos eleme kell, hogy legyen a mérkőzéseknek, szerették volna, ha előbb jönnek a szurkolók, és több időt töltenek a csarnokban, jobban érzik magukat, és többet költenek. A hetvenes években és a nyolcvanas évek elején már kísérleteztek, de az 1984-es draft kellett az igazi áttöréshez. Tommy Edwards volt ekkor a műsorvezető a csarnokban, neki köszönhetjük például az „And now, the starting lineup for your Chicago Bulls…” kezdést is. 1984-ben jelezték neki, hogy a csapat újoncát, Michael Jordant kell utoljára szólítani, és a bemutatónak különlegesnek kell lennie. Az is lett, bár mai szemmel azért viccesen néz ki. A bevonulózene Michael Jackson Thrillere lett.

Egy-két évvel később jött a lámpaoltás a sztoriba. A Thriller mellett pedig a Miami Vice betétdalát is kipróbálták, az is rendben volt, de az sem volt még az igazi.

A Sirius és a Chicago Bulls sorsa egy moziban pecsételődött meg.

Edwards a feleségével moziba ment, és az előtérben szóló halk aláfestőzenék között megszólalt a Sirius, és Edwards akkor megérezte, ez lesz az. Belinkelem ismét, mert örülnék, ha mindenki ezt hallgatná folyamatosan a cikk olvasása közben 😊

Óriási mázli, hogy a speaker rádiózott is, ezért felismerte. Otthon gyakorolta a tökéletes bemutatót, hogy a menedzsment elé vihesse, és bár tetszett nekik, nem voltak meggyőződve róla, hogy egy ilyen kevésbé ismert dalt kellene választaniuk. Ellenben szerették volna, ha találnának valami egyedit, amit hozzájuk kötnek majd. Szóval megpróbálták.

Az egész koncepció időzítése Jordanre volt felhúzva, és az volt a cél, hogy Edwards pont akkor mutassa be Jordant, amikor elkezdődik a gitárszóló a dalban. Vajon mit reagált a publikum? Naná, hogy zabálta, olyan hangzavar lett a Chicago Stadiumban, hogy nem is lehetett érteni, mit mond a műsorközlő. Mindenki imádta. Nem feltétlenül ezért, de talán ez a hangulat is kellett hozzá, hogy 1987-ben elkezdődjön az a sorozat, ami 13 évig tartott: Minden meccsen teltház volt a Bulls meccsein.

A Sirust Alan Parsons szerezte, azt mondja, miközben feljátszotta, soha nem fordult meg a fejében, hogy a sportvilágban is lehetne használni. Sőt, igazság szerint ő nem is nagy sportrajongó, és a nyolcvanas évek végén még Michael Jordant sem ismerte. Itt jegyezzük meg, Parsons angol, nem amerikai, így azért érthetőbb a dolog.

A Bulls példáját nagyon sokan követték, és egyre több helyen csendült fel a Sirius. NBA-csapatok tömegei próbálták meg bevetni.

Kapaszkodjon meg mindenki, de a Bulls-Jazz döntőkön Salt Lake City-ben is szólt, miközben a Jazzt mutatták be. Ez azért elég fura…

Amerikafociban például a New Orleans Saints is erre vonult be a 2010-es Super Bowl-ra, de hogy ne menjünk ilyen messzire, például a Veszprém Arénában is vonultak be erre a kézilabdázók, és még sorolhatnánk. Egyfajta sporthimnusz lett, amelyet nem csak profi szinten, de amatőrbajnokságokban is használnak mind a mai napig. Sőt, valaki az esküvőjén is erre vonul be. Ilyenkor azért picit kínos, de az emberben mégis megindul valami, ez egyrészt annak köszönhető, hogy felsejlenek az emlékek, másrészt annak, hogy ez tényleg egy nagyon jó szám, és a kettő együtt nagyon tud hatni az érzelmekre.

Sokan azt gondolják, én is azt hittem, hogy Alan Parsons pénztárcájába csak úgy csilingelnek a jogdíjak minden alkalommal, amikor lejátsszák a számot, de a The Ringernek tiszta vizet öntött a pohárba: „Valójában amikor egy csarnokban játsszák le a dalt, akkor ez a hatóságoknak fizetett általános jogdíj része. Szóval a Bulls nem tett engem gazdaggá, bár egy pár centet kapok minden lejátszás után. Viszont imádom, ahogyan a csapat használja a „Siriust”, úgy vélem, kiválóan működik a bemutatónál.” Azt mondja, azóta egyszer találkozott Jordannel, mikor bemutatták a „Michael Jordan to the Max” című filmet, ahol mondta neki, hogy ő írta a Bulls bevonulózenéjét. Amire Jordan csak annyit mondott, hogy „Nagyon örülök, hogy találkoztunk.”, és tovább ment.

Nagyon vicces a történetben, hogy Tommy Edwards, aki ezt az egészet kitalálta, 1990-ben elhagyta a Bullst, tehát nem lehetett részese a nyolc év alatt megszerzett hat bajnoki címnek. Abban az időszakban, amikor ez az egész sztori tényleg elterjedt szerte a világon, utódja, Ray Clay volt a helyszíni műsorvezető. Edwards 2006-ban visszatért a Bulls-hoz, és 2019 november 9-én mutatta be utoljára a Bikákat. A technika komolyodott a 90-es évek óta, de a csapat azért nem ugyanaz:

Michael Jordan egyébként azt mondta egykor, hogy ő is csak addig hallotta a bemutatások alatt a műsorvezetőt, amíg azt mondta, hogy „from North Carolina…”, a folytatást a hangzavartól egyáltalán nem. Az a gondolat is tőle származik, hogy ez a hangulat 5-10 pont előny volt a Bullsnak hazai pályán.

A kivetítőn megjelenő videókat már a United Centerben kezdték el használni az 1994-95-ös szezontól. Ekkor már volt lézer, meg a pálya közepét megvilágító reflektor is. Jordan első visszatérése után 1995 márciusában mutatták be először ebben a csarnokban. Állítólag ez volt az egyik legjobb hangulatú nyitány.

Persze ahogyan fejlődött a technika, a vonuló bikák mindig egyre komolyabbak lettek a bejátszóban. A 2006 és 2014 között futó verziót például a Mátrix alkotói, a Wachowski-testvérek készítettek a csapatnak. Chicagóban születtek, és természetesen a Bulls szurkolói.

A videó és a technika fejlődik, a játékosok változnak, és ahogyan látjuk, a műsorvezető sem lesz mindig ugyanaz, de egy dolog állandó, és az a Sirius, mert a Bullsnál is tudják, hogy ez milyen hatással van a nézőkre mind a mai napig:

LIBABŐR.

Ez a cikk nyilván nem jött volna létre, ha nem kezdődne el pár nap múlva az a sorozat, amely a világ történetének egyik –, egyesek szerint egyenesen a –  legjobb csapatszintű dinasztiáját mutatja be. Tegyük hozzá a teljes képhez, hogy ma már az NBA-ben, de a világ minden sportágában nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a hazai csapat bemutatására, elképesztő kompozíciókat raknak össze, zseniális videókból, jobbnál-jobb zenékből, akár 3D-s pályavetítésekből, és még sorolhatnánk. Bejött, amit a Bulls vezetői a nyolcvanas években akartak, ez is ugyanúgy része lett a sporteseményeknek, és a szurkolók inkább nem késnek el kezdősípszóról, mert erről nem akarnak lemaradni.

Nem ígérjük biztosra, de terveink szerint a közeljövőben mutatunk majd mérkőzést Michael Jordan főszereplésével is. Ehhez a csillagok szerencsés együttállására lesz szükség, és persze sok szurkolásra részetekről is.  

Forrás: The Ringer, Wikipedia