Kun Zsolt: Kommentátor lettem!

Csabi a frissen megvásárolt UFC-joghoz keresett kommentátort, nekem pedig hobbirajongóból ripsz-ropsz át kellett alakulnom szakértővé. A következő pár napban nagyjából 7 terrányi anyagként megszereztem a UFC teljes történelmét, melynek végignézése közben elolvastam mindent, amit tudni kellett a szervezetről. Két hét múlva a UFC beharangozó műsorában belém kötni sem lehetett, egy hónap múlva pedig az első közvetítésemnél már tudtam beszélni a UFC teljes krémjéről és felépítéséről. Ez persze azóta odáig fajult, hogy nincs olyan friss szerzeménye a világ legnagyobb MMA-szervezetének, akinek ne olvasnék utána, a jelenleg keretben lévő csaknem 600 harcos mindegyikéről el tudom mondani, hogy az elmúlt 3-4 meccsén kivel küzdött meg, melyik városban és milyen eredménnyel.

Csabi már akkor is elmondta a telefonba, szerinte ez jó lehetőség, hogy a tűz közelébe kerüljek, ahonnan aztán bárhova vezethet az út – mintha csak győzködni kellett volna. Nem tudta, hogy igazából egy légvárépítő-, zabhegyező- vagy egy távolba néző világbajnokság közvetítésére is ráugrottam volna. Körülbelül 8 éves korom óta csak az foglalkoztatott, hogy kommentátor legyek, de akkor csak a számítógépes játékaimra ordibáltam rá a meccsek közben.
Gyakran elbizonytalanodtam, valaha össze fog-e ez jönni nekem, de a sportok iránti szeretetem akkor is kitartott, amikor sokadik bokaszalag-sérülésem után az orvos javaslatára abbahagytam a kosárlabdát. Sőt, talán akkor kapott még nagyot hátszelet, hiszen a délutáni edzések és hétvégente rendezett meccsek helyett megnyílt előttem az idő, hogy még többet foglalkozzak kedvenc ligáimmal.
Aki ismer, pontosan tudta, az amerikai sportokban érzem legotthonosabban magam, hiszen a kosárlabda, az amerikai foci és a baseball a mindennapjaim része (a jégkorong sokszor előtérbe került, de igazából építés alatt van). Épp ezért valószínűleg ismerőseim fabatkát nem tettek volna rá, hogy első közvetítésem egy UFC-gála lesz – persze ez csak félig igaz, hiszen néhány évvel korábban az Eurosporton már kipróbálhattam magam egy barátságos Európa–Japán baseballmérkőzés alatt.
A UFC életem és mindennapjaim részévé vált: szép lassan elméleti kick-boxos és jiujitsus lett belőlem, hiszen a sportág minden szépségét megtanultam. Ha muszáj lenne, be tudnék mutatni a földön egy félig szakszerű omoplatát vagy guillotine-t, de sokszor előttem van, ahogy egy forgó könyökössel vagy egy thai clinchből vesére mért térdessel intézem el a betörőt, aki nálam próbál szerencsét. Három UFC-gálát személyesen is láthattam, ahol nemcsak a Trash Talkba forgattam anyagot, hanem teljesen új világ nyílt meg számomra, hiszen mint riporter kellett bizonyítanom, miközben holland, jamaicai, skót, ír vagy épp amerikai versenyzőkkel csináltam interjút.

Fotó: EUROPRESS/AFP

Ettől függetlenül az első szerelem mindig picit erősebb, ami talán Máté Pál főszerkesztő fülébe is eljutott. Nem sokkal egy rövid beszélgetés után kaptam a felkérést, hogy az alapszakasz utolsó NBA-mérkőzését (egy Oklahoma City Thunder–Minnesota Timberwolves meccset) lenne-e kedvem közvetíteni Méhes Gáborral. A válasz életem leghangosabb „igenje” volt, ráadásul a bemutatkozás annak ellenére sem sikerült rosszul, hogy előtte két napig semmit nem aludtam az izgalomtól. A rájátszásban még három meccsre ülhettem be, amiből a legemlékezetesebb egyértelműen a döntő harmadik meccse volt Csabival és Bazskával – a két emberrel, akivel szinte napra pontosan 5 évvel korábban készítettem podcastet, ahol nyálcsorgatva hallgattam, milyen is kommentátornak lenni, és akik nélkül ezeket a sorokat se írhatnám. A mérkőzés után hazafele taxiztam és a felkelő napot pár könnycseppel üdvözöltem. Teljesen felfoghatatlan érzés volt, hogy egy álmom teljesült.
A Trash Talk és a UFC-gálák szerkesztője, Gallai László a nyár közepén újabb csavart labdát küldött felém: szeretne kipróbálni NFL-kommentátorként. Nem szakértőként, mint amit a UFC-ben vagy az NBA-ben csináltam, hanem igazi play-by-play tudósítóként. A következő hónapokban rengeteg kommentátorral hallgattam podcastet, elolvastam három kommentátorok által írt könyvet és a tavalyi NFL-szezon lényegi részét újra megnéztem, de nem a játék miatt, szimplán a külföldi kollégák hallgatása miatt.

Fotó: NFL

Csütörtökről péntek hajnalban megtörtént a bemutatkozás, ahol egyből egy objektivitást tesztelő meccsen kellett bizonyítanom, hiszen kedvenc csapatom, a Jacksonville Jaguars játszott a Tampa Bay Buccaneers ellen. A beköszönést horrorisztikusan elizgultam, mert bár a hátam mögött volt már jó néhány Trash Talk-szereplés, egyenesen a kamerába még életemben nem beszéltem. Szerencsére ott ült mellettem Bencsics Márk, aki a mérkőzés előtti szorult helyzetből kimentett, utána pedig már minden gördülékenyen zajlott.
Sok szempontból tanulságos volt az első közvetítés, mégis talán amiatt fogok legjobban emlékezni rá, hogy a negyedik negyedre leért energiaitalok megtették hatásukat. A two minute warningnál nem volt más opció, csak feldobni egy olyan kérdést Márknak, amire jó hosszan tud válaszolni – azt persze a kedves nézők nem tudják, hogy erről a válaszról fogalmam sincs, mert a legközelebbi wc irányába sprinteltem épp. A mérkőzés nem volt pontgazdag, de a vége izgalmassá alakult, úgyhogy tesztelhettem a hangom megemelését is (persze tudván, hogy előszezonmeccsről beszélünk).
A következő kihívás hétfőről keddre következik egy Cleveland Browns–New York Giants meccsel, ahol a veterán róka mellé máris beraktak egy zöldfülűt… Nem vicc, második NFL-meccsemen egy újonc szakkommentátort fogok bemutatni, ám picit sem aggódom, hiszen Buday Zolival a nyáron csináltunk már próbaközvetítést.
Most már csak abban reménykedem, a meccs előtti beköszönésnél sem akadnak majd össze a szavaim.

(Kun Zsolt)