Kovács Sankó Lázár Bence-díjas: „A pufifánkokat elküldték sóscukorért”

Kovács Sankó a pódiumon. (Fotó: MSÚSZ/Roth Tamas Geza)

„Én benne vagyok mindenben, csak egyet kérek: Ne csináljatok hülyét belőlem!” Ezt a mondatot hallottam tőle talán a legtöbbször. Aztán persze elengedte magát, és miközben képes volt saját magából is bohócot csinálni, olyan hangulatot teremtett maga körül, amelynek senki nem tudott, és azóta sem tud ellenállni.

Lassan két évtizede annak, hogy először találkoztunk. Egy akkor Magyarországon tulajdonképpen nem létező sportágat próbáltunk bemutatni a Sport TV nézőinek, és akkor csak annyit tudtunk: kell valaki, aki tudásával, felkészültéségével és személyiségével olyan hangulatot teremt, amelyre csak nagyon kevesek képesek. Azt is tudtam, hogy van egy srác, aki semmi másról nem tud beszélni, csak az amerikai futballról, és azt is, hogy szeretem, ha a közelben van, mert miközben szeretett Chicago Bears-e éppen szenved a pályán, ő szenvedélyes kirohanásaival remek szórakozást biztosít a körülötte lévőknek. Gyorsan összeállt a kép, ő pedig nem okozott csalódást. Felkészültségével talán csak kiszámíthatatlansága vette fel a versenyt. Értem ezalatt, hogy a legváratlanabb pillanatokban állt elő olyan mondatokkal, melyekkel egy sporteseményt pillanatok alatt kihagyhatatlan vasárnapi esti mulatsággá változtatott.

Közben persze sajnáltam is, hiszen élete első Super Bowl közvetítésekor a természet épp akkor szólította ki a stúdióból, amikor a szezon legszebb jelenete következett, de biztosított mindenkit, hogy az ő touchdownja is szép volt. A következőn sem járt sokkal jobban, hiszen a helyszínen nézhette végig, ahogy csúnyán elverik kedvenc csapatát, pedig milyen jól indult. A meccset indító touchdown után boldogan kiálthatta világgá szakmai elemzését: egy hatalmas „BEARS” kiáltást. A vége: sima vereség, de nem neki. A tragédiát szenvedéllyé alakította, és viszonylag rövid idő alatt elérte, hogy állandó társával, Faragó Ricsivel ők lettek az NFL arcai és hangjai az országban. Mikor Amerikában pihentek, ő a pályán, majd sokadik, visszavonulása után az oldalvonal mellett, az edzői stábban találta magát, bizonyítva, hogy nemcsak beszélni tud szeretett sportjáról, hanem tevékenyen képes bajnoki címeket is szerezni.

Persze nyelvújítóként sem utolsó, hiszen mi értelme volt annak a mondatnak korábban, hogy „a pufifánkokat elküldték sóscukorért, onnantól pedig már csak a futó tepsi épségéért kellett aggódni”. Később ezek az értelmetlen szavak szállóigévé, mémmé váltak, összeforrtak vele, ahogy a szenvedély, a humor és az állandó mosoly az arcán is. Ritkán lehetett hallani panaszkodni. Akkor általában arról beszélt, hogy az amerikai futball mellett másik nagy szerelme, a baseball mennyire periférián van Magyarországon. Mondta ezt azért is, mert abban a sportágban is sokszoros válogatott, aztán egyszer csak az élet úgy hozta, hogy megkapta az esélyt: beülhet a szakértői székbe egy itthon – újra itt tartunk – szinte teljesen ismeretlen sportágat kellene a világ legjobb eseményeként eladni. Az amerikai futballt a baseballra, Ricsit Bartha Zolira és Haraszti Ádámra cserélte, és újra elindult az úton, és ahogy ismerjük: képes lehet ismét megcsinálni a csodát.

Személy szerint nagyon örülök, hogy szakkommentátorként azt a díjat kapja, melyet Lázár Bencéről neveztek el. Nagyon kevesek mondhatják el magukról ebben a szakmában, hogy mindig felkészülten, vidáman és elképesztő pozitív kisugárzással álltak a kamerák elé, vagy ültek a mikrofonok mögé. Kevesen mondhatják el magukról, hogy akik látták, vagy hallották őket egy közvetítés, vagy stúdióműsor alatt arra gondoltak: ennek a srácnak szeretnék a közelében lenni. Bence ilyen volt, és a Lázár Bence-díj idei díjazottja, Kovács Sándor is ilyen.

Gallai László