A célfutball célja…

Abramov Gábor 2015. 03. 31. 12:26    
Olvasási idő: 2 perc

…nem más, minthogy kijussunk az Európa-bajnokságra. Ezt Csányi Sándor még a selejtezők előtt kerek-perec kimondta, ehhez tartjuk magunkat valamennyien, szurkolók, újságírók, edzők, játékosok. Aztán történt némi finomhangolás az állítást illetően, amikor Dárdai Pál már arról kezdett beszélni, hogy a magyar válogatott célja a csoport harmadik helyének megszerzése, és ezt az új konszenzust a szakma jelentős része át is vette, mint az új realitást, ami végre nem a szurkolók becsapása. Én viszont aggódom, mert a harmadik hely és a kijutás messze nem ugyanaz, és bár értékelem a részsikereket, aggódom, hogy nem volt megfelelő a kockázatelemzés. Kérdésem a következő:

Mi a könnyebb? Másodiknak lenni ebben a csoportban, vagy kiverni a pótselejtezős ellenfelet?

A válogatott játékát az erre a kérdésre adott válasz függvényében érdemes értékelni. Ugyanis az világos, hogy a görögök elleni döntetlen jó eredmény. Önmagában is az, és a harmadik helyhez is az. Anélkül, hogy bonyolult számításokat végeznék, azt lehet mondani, hogy akár öt döntetlen is elég lehet a magyar csapatnak a pótselejtezőhöz, ha kellően kettészakad a csoport, és az első kettő továbbra is eredményesen játszik a riválisok ellen. Így az a játék (hívjuk szükség –vagy célfutballnak), amelyet vasárnap láttunk, és amelynek legitimitásáról egyre sikeresebben győzik meg a közvéleményt is a Dárdai-csapat meccsei után, elérheti célját. Én is boldog vagyok, hogy hét félideje nem kaptunk gólt, belátom, hogy ezzel a kerettel ez a játék megy, nem lehet többet nálunk a labda, és elfogadom, hogy ez a csapat mindig ott billeg a 0:0-0:1-1:0 határán. Ha Gera épp becsúszatja az egy helyzetet, akkor nyerünk, ha Nikolics fölé rúgja azt az egyet, akkor ikszelünk, ha pedig az ellenfél kicsit beljebb rúgja, akkor ők nyernek. És ha végül kicsit többször van szerencsénk, mint pechünk, akkor minden oké. Minden oké, ha harmadikok akarunk lenni. De valamiről alig esik szó:

A pótselejtezőkön kiemelés van!

Méghozzá úgy, hogy a nyolc csapatból az UEFA-együttható alapján kiemelik a legjobb négyet, és hozzájuk sorsolják a gyengébbik négyest. Nyilván mi az utóbbiba tartozunk, vagyis jelen állás szerint a következő négy csapatból kapnánk ellenfelet: Hollandia, Belgium, Ukrajna és Oroszország. És akkor felmerül a kérdés, hogy mi a könnyebb? Nyerni Finnországban, Észak-Írországban, esetleg itthon a románok ellen, vagy két meccsen kiverni mondjuk a belgákat? És ha harmadikok leszünk, és kapunk egy nehezebb ellenfelet, akkor persze joggal mondjuk, hogy pechünk volt, de én majd azt kérdezem: nem lett volna könnyebb a csoportban valami nagyot alkotni, mint itt csodát tenni? Azon gondolkodom, hogy amikor Finnországban a 75. percben 0:0-ra állunk, és azt számoljuk, hogy továbbra is milyen biztosan állunk a harmadik helyen, akkor bevillan-e majd, hogy még mindig könnyebb lenne Szalai mellé behozni Nikolicsot és megpróbálni nyerni, mint majd a belgák ellen 0:2-nél azon morfondírozni, hogy mit rontottunk el, vagy hogyan rúgjunk nekik kettőt? Szeptember elején jönnek a románok és megyünk Belfastba, két pont elég lehet a harmadik helyhez, de biztosan kevés a direkt kijutáshoz.

Ez a játék probléma, vagy maga a megoldás?

Itt jöhet a kockázatelemzés. A mit nyerhetünk, mit veszíthetünk kérdése. Mert ha nyíltabb focit vállalunk a győzelem érdekében, akár ki is kaphatunk. Vagyis azzal a játékkal, amellyel egyből ki akarunk jutni, még a harmadik helyről is lemaradhatunk. Ez a nagy dilemma. Persze lehet, hogy nincs igazam, és a magyar válogatott képes arra, amit Sousa Videotonja megtett, hogy ritkás kontrákkal és szabadrúgásokkal operál, vagy végletesen defenzív játékkal, akár két 0:0 után büntetőkkel továbbmegy. Ez is lehetséges, sőt, a játékunkat látva a legvalószínűbb forgatókönyv. Én csak azt szeretném, ha a részcél nem írná felül a valódi vállalást. A kis képben a harmadik helyet, a nagy képben a kijutást látjuk. De nem biztos, hogy a kicsin keresztül vezet a legkönnyebb út a nagyba.