NBA All-Star: irányítók mindenhol!

Szaniszló Csaba 2017. 02. 16. 10:53    
Olvasási idő: 5 perc

Amikor múlt héten összeraktuk az Alley-oopban a posztonkénti ötösöket, és ámuldoztunk, hogy milyen sok világsztár játszik az NBA-ben irányító- és magasbedobó poszton, bele se gondoltam abba, hogy milyen All-Star-gála vár ránk idén. A vasárnapi, New Orleans-i meccsen nyolc irányító lép pályára a két csapatban, vagyis a teljes létszám több mint negyedét egyetlen pozíció adja ki.

Ha ehhez hozzáveszem, hogy a szezon két legkomolyabb MVP-jelöltje egyaránt egyest játszik, hogy Chris Paul csak sérülés miatt maradt ki, és akkor még nem beszéltem Stephen Curryről, aki az előző két idényben lett a legértékesebb játékos, plusz bedobok olyan kimaradókat, mint Lillard, Conley vagy Dragic, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy az NBA az irányítók ligája. Elismerésem jeléül, vitaindítóként és a játék kedvéért itt vannak a kedvenceim.

A kimaradók, akik említése nélkül rosszul aludnék:

Kemba Walker (Charlotte Hornets)

Mindenki elhitte négy szezon után, hogy a liga egyik legjelentéktelenebb 18 pontos játékosa lesz belőle, de tavaly és tavalyelőtt akkorát robbant, amekkorát csak egy 185 centis játékos tud. A fejlődés főleg dobószázalékán érhető tetten, tripláját például 33%-ról emelte fel mostanra csaknem 40-re. Szoros végjátékban a legjobbak között van, és a pofátlanság határát súrolja, hogy egy átlagos eredményes clutch-dobás az ő esetében sokkal közelebbről érkezik, mint másoknál, kb. 2 és fél méterre a gyűrűtől.

Tony Parker (San Antonio Spurs)

A jó öreg Tony nagyjából három éve már biztosan nem fér be a TOP10-be nálam, mondjuk egyáltalán nem is vagyok elfogult vele kapcsolatban. Öt éve folyamatosan csökkenő pontszám, harmadával eső asszisztok – ezek már mögöttünk vannak, és én nem tudom, annak szurkoljak-e, hogy sokáig tartson még ez az NBA-pályafutás, vagy ne…

Goran Dragic (Miami Heat)

Én szeretem Goran Dragic játékát – győzködöm magam már a phoenixi évek óta, és azóta nem tudok rájönni, mi a bajom. A szlovén félúton van a „helyes kis kölyökképű, egy bizonyos szintet átlépni garantáltan képtelen európai gyerek” és az NBA-szupersztár között, ami hatalmas dolog. A bibi az, hogy a határ átlépésére sokakkal ellentétben ő esélyt is kapott Miamiban, és úgy tűnik, nem tudott megfelelni az elvárásoknak.

A helyezettek:

10. Mike Conley (Memphis Grizzlies)

Tíz éve játszik Memphisben, és jó eséllyel soha nem is lesz másik NBA-csapata. Minden szempontból élete szezonját futja (karriercsúcsra áll pont, triplaszázalék és lepattanók ügyében), fizikálisan a legjobb irányítók között van. Senkinek nem kell szégyellnie az ő 153 milliós nyári szerződéshosszabbítását, mert rászolgált, ráadásul nem hülyeségekre költi a pénzt, mert saját bevallása szerint nem nyúlt hozzá, csak feleségének vett belőle egy kocsit. Valószínűleg ez volt az esztergomi Suzuki-gyár első tengerentúli megrendelése.

9. Damian Lillard (Portland Trail Blazers)

Amennyire biztos vagyok benne, hogy Conley nagyon jó helyen van Memphisben, annyira biztos, hogy Lillardnak jót tenne egy csere, magasabb célokért küzdő csapatban. Három éve sírtunk a gyönyörtől, mikor kétnaponta néztük győztes dobásait, mostanra második számú ember lett a csapatban, ráadásul éppen hátvédtársa mögött.

Védekezni továbbra is csak felszólításra hajlandó, úgyhogy remélem, elolvassa a jövő heti Carmelo Anthony-cikkemet, nehogy úgy járjon, mint ő.

8. Kyle Lowry (Toronto Raptors)

A fene se gondolta volna, hogy ha kevesebbet eszik, ennyire megvadul, de nagyon úgy tűnik, még mindig van feljebb. Lowryban leginkább azt tisztelem, hogy megtette azt a két lépést, amit minden öregedő irányítónak meg kell: harminc éves kora felé közeledve lefogyott, és ráállt a kinti dobásokra. Most már majdnem 8 triplát enged el meccsenként, és életében először (vastagon!) 40% fölött dobja ezeket.

7. John Wall (Washington Wizards)

Vigyáznom kell az olyan unalmas arckifejezésű játékosokkal, mint Wall, mert hajlamos vagyok alulértékelni őket. Ő minden meccsen úgy játszik, mintha a teremben senki nem lenne rajta kívül, 40 pont alatt pénzért sem hajlandó mosolyogni. Papíron az előző volt pályafutása legjobb szezonja, de egy fájdalmasan középszerű Washingtonban, ezért senkit nem érdekelt.

Idén új edzővel, Scott Brooksszal gyengén kezdtek, de nagyon belejöttek, Wall pedig szintén csatlakozott a húsz pont felett átlagoló irányítókhoz, és emellé meccsenként 10,6 gólpasszt hoz. Westbrook, Curry és Harden miatt kevesebbet beszélünk róla, pedig többet kellene.

6. Kyrie Irving (Cleveland Cavaliers)

Vannak játékosok, akikbe azért szeretek bele, mert legalább egy-két dolgot egyszerűen nem értek a játékukban. Irving abból a szempontból különleges, hogy abból, ami az ő labdavezetései közben történik, nehezen fogok fel bármit. Ha egy csepp tisztelet is szorult volna belé a fizika törvényei iránt, minden betörése után fejjel törné ketté a parkettát, mert olyan gyorsan mozogni képtelenség, ahogy ő teszi.

A döntőben nyújtott teljesítményéről még mindig nem sikerült eleget beszélnünk LeBron James MVP-teljesítményének árnyékában, de az már szinte biztos, hogy ha sorsdöntő dobás kell majd a playoffban, hamarabb vállalja, mint akár a Király.

5. Isaiah Thomas (Boston Celtics)

Semmi nem áll távolabb tőlem, mint szeretni az Aaron Brooks, Nate Robinson-féle irányítókat, akik időnként 10, néha pedig 30 pontot dobálnak össze a padról beszállva vagy csereként. Sokáig azt hittem, Thomasszal is így lesz, de az ő példája tökéletesen megmutatja, mit tesz valakivel, ha a megfelelő környezetbe kerül.

A mai NBA-ben hatalmas dolog egy szörnyű csapatban megmutatni, hogy többre vagy hívatott, és neki ez sikerült. Tavalyi All-Star szezonjára idén rápakolt még egy szép adagot, 36 percre vetítve 31,1 pontot dob, miközben kevesebb labdát ad el, mint a 15/16-os idényben.

4. Russell Westbrook (Oklahoma City Thunder)

Éveken át súlyos bajaim voltak vele, és játékstílusa még most sem tartozik a kedvenceim közé, mert ha egy ideális világban élnénk, és az NBA a magányos sztárok ligája lenne, ahol egy-két embernek kell cipelnie egy csapatot, akkor Westbrook sosem nyerne. A játékában egy irányítóhoz képest túl sok a hullámvölgy, viszont ha éppen megy neki, akkor csorog a nyálam.

Van ebben a 4. helyben egy kis sajnálat is, bár tudom, abból ő nem kér. Elnézve a Warriors elleni, közte 18 pontnál elővezetett emberkedést, kicsit tartok tőle, hogy az a látszólagos méltóság, amivel eddig viselte a magányt, nemsokára elmúlik, és látjuk még Bad Russt bőven idén.

A tripla-duplás átlag nagy teljesítmény (ha meglesz), de a dobószázalék makacs dolog, abból pedig az MVP-címre pályázók közül messze neki van a leggyengébb mutatója, és most 10-12%-os eltérésekről beszélek, így MVP-szavazatomat továbbra sem rá adnám le.

3. James Harden (Houston Rockets)

Újonctól nem rossz… Továbbra is próbálom felfogni, hogy a kosárlabdázás legbonyolultabb, legösszetettebb feladatát hogyan képes valaki ennyire hatékonyan ellátni, miközben játékának egyetlen eleme sem sérül, csapata pedig sokkal jobb, mint korábban.

James Harden kivételes klubban van, ő az, akiről meccsek szólnak. Nem, nem 15-20 perces szakaszok, negyedek, esetleg egy félidő is, hanem teljes mérkőzések. Ő nem robban fel, nem zsákol agyon – ha meg akarod érteni, egyetlen esélyed van: úgy kell meccset nézned, hogy kizárólag őt figyeled, senki mást. Nincs sok ilyen játékos ma az NBA-ben.

A védekezéséről annyit, hogy ma már Westbrookhoz hasonlítjuk egyfolytában, ellene 46,2%-al dobnak az ellenfelek, az OKC irányítója ellen 50,2%-al. Nem elit, nem is közepes, alatta valamivel, de ilyen Rockets-mérleg mellett nem mondhatjuk, hogy árt a csapatának saját térfelén.

2. Stephen Curry (Golden State Warriors)

A 2. helyet három dologgal tudom magyarázni. Az egyik, hogy ez egy szubjektív lista. A másik, hogy Curry a klasszikus „hátvéd” megtestesítője, akit lehet irányítónak hívni, de nem feltétlenül muszáj, hiszen alapvetően egy villámkezű játékosról van szó, akit nem érdekel, nála van-e a labda.

Ha holnaptól lenne egy olyan szabály, hogy mindenkinek maximum két leütése lehet egymás után, óriási bajban lenne az összes többi MVP-kandidáns, csak ő és Durant nem, ők ugyanis labda nélkül is szinte ugyanolyan hatékonyak, mint labdával. James, Westbrook, Harden, és talán Leonard játéka is súlyosan sérülne, finomításra szorulnának, de Curry nem. A Warriors támadójátékának titka igazából ez.

A harmadik indokom, hogy egy irányító viszont nálam hoz bizonyos klasszikus vonásokat, amik belőle hiányoznak. Ahogy már évekkel ezelőtt is mondtam, ha Curry nem lenne a Warriorsban (ahogy mondjuk nem volt az előző playoff elején), azt talán egy kicsit megérezné a csapat, de hozzá tudna szokni. Mivel csapaton belül az irányítói szerep sok játékos között (Curry, Green, Iguodala, Durant) oszlik meg, ezért ezen a listán Curry nem tud első lenni.

1. Chris Paul (Los Angeles Clippers)

Számomra Chris Paul AZ IRÁNYÍTÓ. Védekezése megfojt, dobása halálos, nincs olyan passzsáv, amibe ne lőné be azonnal a labdát, felismeri, ha valakit tömni kell labdával, és ha már nem. Wade-re szoktam mondani, hogy olyan elegánsan játszik, mintha frakkban lenne, Chris Paulon leginkább egy vezérezredesi egyenruhát tudok elképzelni.

Alighanem minden idők legjobb játékosa, aki nem játszott főcsoportdöntőt sem az NBA-ben, kétszer nagyon közel volt hozzá, hiszen második körös hetedik meccsen esett ki. Ilyen esetekben egy gondos sportújságírónak el kell gondolkodnia azon, vajon erről mennyire tehet a játékos maga, és mennyiben lehet okolni a körülményeket. A 2014-es, OKC elleni Paul-összeomlás aktája talán még most is az FBI egyik X-aktájában van, a 2015-ös, 3-1-ről elvesztett, Houston elleni párharcra talán már ők se próbálnak magyarázatot találni. Paul keze minden második körös vereségben vastagon benne van, és ezt nem is akarja tagadni. Nagyon szurkolok, hogy pályafutása végéig egyszer még legalább bajnoki címet ünnepelhessen, és ne 39 évesen, csereirányítóként.

Vagy ha mégis, akkor San Antonióban.