Tisztelet a győzőknek!

Abramov Gábor 2015. 11. 14. 00:14    
Olvasási idő: 3 perc

Nyertünk Oslóban! Norvégia-Magyarország 0-1! Magyarázkodásra nincs okunk, és szerintem ebben a helyzetben nincs is rá szükségünk. A válogatott és a magyar „Paul Scholes” megtette, amit „megkövetelt” a haza. Lássuk az én szemszögemből, hogyan nézett ki az odavágó!

Csütörtökön folyamatosan csak az esti meccs járt a fejemben, hogyan kellene felállnunk? Támadni kellene? Bekkelni? Mi lehet a helyes és járható út? Eljött a sötétedés, és belebújtam a Dzsudzsák Balázstól kapott 7-es mezembe, akkor megértettem! Ez több lesz, mint egy mérkőzés Norvégia ellen, ez igazi vért, verítéket, kőkemény test-test elleni küzdelmet fog hozni, nem pedig szép játékot. Igazam lett!
A magyar kezdő láttán, megdőlt az a szemlélet, amit Bernd Storck kapitány eddig képviselt és amiért Szalai és Stieber még a bő keretbe sem került be a legutóbbi két selejtező előtt (Feröer, Görögország), méghozzá Kleinheiser kezdőbe jelölésével. Ismerem „Vöri” játékát testközelből, nincsenek kellemes élményeim ellene sajnos, kreatív, gyors, jobbal ballal remekül lő és kellően csibész ehhez a sporthoz! Nem volt kétségem, megvan benne, ami talán eddig hiányzott a válogatott támadójátékából. A kérdés a meccshiány, az erőnléti gondok, a különböző játékszituációk hiányának leküzdése volt, amik csak jelentős tétmérkőzésekkel „lesznek a lábadban”. Már az első, igencsak gólba tartó, életerős bombája jelezte, a srácban aztán nem csupán meccshiányt, de önbizalomhiányt sem vélem felfedezni. Pedig az önbizalomhiány apróbb jelei látszódhattak az első 3-5 percben, amikor valósággal nekünk esett északi ellenfelünk, jelezvén, a mérkőzés csakis hazai győzelemmel zárulhat (mi természetesen nem így gondoltuk, de tudtuk-olvastuk a nyilatkozatokból, a norvégok mellénye rendesen túlméretezett volt a találkozó előtt), viszont a meccs „századosa”, Király földöntúli bravúrja és a norvég támadók sorozatos rossz döntései a kapu előtt is kellettek, hogy átvészeljük az elejét. Voltak kósza ellentámadásink, amelyek általaban legkésőbb az ellenfél térfelének közepén elhaltak. Még Németh és Kleinheiser oldalán voltunk kicsit agilisabbak, ami az előrejátekot illeti, de a másik oldalon Elabdellaoui előretörései és Tettey (megjegyzem Premier League: Norwich) veszélyes jobbra húzódásai miatt legértékesebb játékosunknak Dzsudzsáknak (kinek értéke és legfőbb feladata a támadások segítése, beadások, lövések, gólok szerzése lenne) szinte az egész mérkőzésen a saját tizenhatosán kellett védekeznie, Amikor meg néha támadhatott volna, rendre jól zárt vissza a norvég jobbszárny, és csak előre vágott labdákkal tudott operálni.
Voltak azonban olyan jelek, hogy egy jól eltalált lövés, egy villanás akár magyar gólt is eredményezhetne, ez bejött. Elek remek passza után  Kleinheiser ballábas lökete a kapuban kötött ki. Nyland mozdulata a lövésnél nekem leginkább egy kezdő méhész szárnypróbálgatásaira emlékeztetett, de abban a pillanatban nem számított milyen góllal, VEZETÜNK!! Csaptam én is öklömmel a levegőbe, és éreztem, akár nyerhetünk is. A találat után elmaradtak a norvég rohamok, megfogta őket a gól! Meddő fölényük a félidő utolsó perceiben már kezdett igazán veszélyes lenni, a sorozatos szögleteknél érezni lehetett, „érik” a gól!  Szerencsére elmaradt a gól, mert letelt a 45 perc… Fellélegezhettünk. Storck kapitány legényei elégetettem ballaghattak az öltözőbe, hiszen tudjuk mekkora „előny” lehet az idegenben szerzett gól.
A 2. játékrész első percétől érezni lehetett, itt aztán tényleg csakis a védekezés jut majd a mieinknek. Rendre lekéstünk a labdákról, ütemtévesztések, alig tudtuk megtartani pár másodpercre, a támadásokra már semmi erő és energia nem maradt, de a védelem (amely még sosem játszott Fiola, Guzmics, Lang, Kádár felállásban) remekül állt a lábán. Remek kifejelések és rendre oldalra, megakadályozva, hogy komoly lövőhelyzetbe kerüljenek a norvégok. Ellenben mi! Egy kósza és ebben a félidőben elég ritka kontratámadás végén Dzsudzsák végre az ellenfél kapuja előtt tevékenyhetett, de éles szögből leadott  lővését védte a „kezdő méhész”. Ez volt az egyetlen lehetőségünk ebben a játékrészben. Szalai felőrlődőtt a harcban elöl, helyzetbe sem tudott kerülni, sajnos a labdák is inkabb visszafelé jöttek tőle, de néha sikerült megtartania, amivel értékes másodperceker nyertünk. Ekkor már minden mozzanatnak hatalmas jelentősége volt, de nem húztuk látványosan az időt, Király pár beadás lehúzását követő labdára fekvése – mintha csak a strandron hasalna a homokban – teljesen az elfogadható időhúzó kategória volt.
Az egész mérkőzén érezhető volt, hogy fontos szituációkban rendre rosszul döntöttek a norvégok. Amikor lőni kellett volna, passzoltak, amikor passzolni kellett volna, vagy önzőztek és maguk akarták megoldani vagy gyengén lőttek. Amikor pedig minden klappolt volna, jött egy blokk, egy becsúszó láb, egy fejes! Egymásért küzdöttek a srácok, ez végig érezhető volt. A mérkőzés végéhez közeledve nekünk, magyaroknak, föleg a közelmúlt szörnyű élményei (Belfast vagy a törökök gólja, mellyel letaszítottak minket a legjobb harmadik helyről), de én éreztem, ma nem, ez nem az a nap, amikor az utolsó percekben gólt kapunk, és ismét csak a döntetlen marad! Oké, az a kapufa, ott megállt bennem az ütő, de a maroknyi, viszont annál hangosabb magyar szurkolótábor kiszurkolta, hogy ne legyen gól, maradt a 0-1.
Vége, nyertünk Oslóban! Hatalmas fegyvertény a visszavágó előtt.
Bejött Kleinheiser csapatba állítása és Elek egy sorral előrébb szerepeltetése is. A visszágó szerintem ennél is nehezebb lesz, de ez a csapat képes a kijutásra!
Hajrá, magyarok!