Saját szemmel

Abramov Gábor 2016. 11. 25. 13:24    
Olvasási idő: 3 perc

Történelmi jelentőségű mérkőzést játszott egymás ellen szombaton az Atlético Madrid és a Real Madrid, és nem elsősorban azért, mert 100 éve gyűrik egymást minden szinten, szinte minden színpadon, hanem mert ez volt az utolsó bajnoki randevújuk (a kupában vagy a BL-ben még találkozhatnak ebben a szezonban)  a Vicente Calderónban, korábbi nevén a Manzanaresben. A matracosok átköltöznek egy másik létesítménybe, a La Peineta nevű negyedbe, a repülőtér mellé. A mérkőzés előtti órákban rákérdeztem David Ruiz barátomnál, mekkora ennek a valószínűsége?

-Azt mondják, hogy elkészül, de vannak kétségeim-mondta.   Nem látom a bejáratokat, de meg vannak győződve róla, hogy a nyáron át tudnak költözni- így David. Hajrá!

Meggyőződésem, hogy sokan a klasszikusra esküsznek, és arról gondolják azt, hogy a csúcsok csúcsát jelenti. Joggal. Ugyanakkor, ha azt vesszük alapul, hogy ez a két csapat döntött a BL-trófea sorsáról 2014-ben és ebben az esztendőben is, akkor nehéz manapság ennél nagyobb meccset, presztízsmeccset találni, és szerintem ne is keressünk, mert itt van nekünk mindkettő. A két csapat 265-ödször találkozott egymással tétmeccsen, 195-ödször a bajnokságban, és a Real Madrid 1 győzelemre volt a 100. bajnoki sikertől. Ez volt a 80. a matracosok pályaválasztásával, 66. a Vicente Calderónban. A győzelmek tekintetében 11-el állt jobban a Real, amely azonban 6 mérkőzés óta nyeretlen volt a Manzanares folyó partján, ami a leghosszabb negatív szériája vendégként ebben a létesítményben. A 2012-2013-as szezonban a Real oda-vissza verte az Atléticót, azóta hat bajnoki derbire került sor, de Ronaldóék  egyiket sem tudták megnyerni, és ez is negatív csúcs. Utoljára a Bernabéuban találkoztak egymással a ligában, a meccset az Atlético Madrid nyerte meg Griezmann góljával. A meccset február 27-én játszották, azóta a Real Madrid nem szenvedett vereséget a bajnokságban, és úgy vágott neki az összecsapásnak, hogy az ezt megelőző 28 meccsén, tétmeccsén nem kapott ki,  a bajnokságban pedig 23 bajnoki óta nem talált legyőzőre. Az Atlético pedig büszkén újságolta, hogy hazai pályán 22 bajnoki meccs óta nem szenvedett vereséget. A Vicente Calderónban telt ház volt (interneten is lehetett jegyet venni, a vásárlók 72%-a külföldi volt, a nagy átlag 244 eurós jegyeket vásárolt, egy koreai szurkoló fizette a legtöbbet, ő 705 eurót, közel 218 ezer forintot adott egy belépőért), a szurkolók egy pazar transzparenssel búcsúztak!

-A kötődés örök!-hirdették!

Az Atlético, bár csak a bajnokság egyharmadánál járunk, majdhogynem az utolsó szalmaszálat ragadta meg, hogy életben tartsa esélyeit arra, hogy megnyerje a bajnokságot. Hatpontos hátrányban volt a listavezető Reallal szemben, és   vereség esetén ez a különbség a reménytelen helyzetet jelentette volna, legalábbis a közelmúlt statisztikája  szerint: az elmúlt 10 évben egyetlen csapat sem tudott úgy bajnokságot nyerni, hogy a 12. forduló után 9 pont volt a hátránya a listavezetővel szemben.

A Real Madrid lelkének mindenképpen jót tett, és sok feszültségtől mentesítette, hogy tudta, akkor is az élen marad, ha egyetlen pontot sem szerez városi riválisa ellen. A mérkőzés előtt több kérdés is felmerült az összeállításokkal kapcsolatban, és talán ezt a sakkjátszmát bukta el Diego Simeone., bár utólag könnyű okosnak lenni. A mérkőzés előtt az egyik spanyol rádió megszellőztette, hogy hiába épült fel sérüléséből Sergio Ramos, még nincs olyan állapotban, hogy pályára lépjen, éppen ezért Nacho kerül be Varane mellé a kezdőbe. Ennek hatására dönthetett úgy az argentin mester, hogy Fernando Torresnek szavaz bizalmat, nem pedig Gameirónak, és ezzel együtt egy másik szisztémának, ami egyben azt is jelentette, hogy Koke Gabi mellé került be a pálya közepére, így a csapat sokat veszített a kreativitásából. Zidane mindenekelőtt az egyensúlyra törekedett, és Lucas Vázquezt küldte pályára a csatársorban, hiszen Benzema sem volt tökéletes állapotban. Ronaldo ment be a 9-es pozíciójába, azaz ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a portugál válogatottban. A Real Madrid tudta, hogy csak úgy tudja felvenni a kesztyűt az Atléticóval, ha intenzitásban nem marad alul a riválisával szemben, és ennek megfelelően futballozott, miközben a matracosok végiggörcsölték a meccset, ami egyáltalán nem szokásuk. A Real Madrid jobb volt, minden szegmensben felülmúlta az Atléticót, ennek ellenére nem volt három gól különbség a két csapat között, ám az eredményjelző pont ennyiről árulkodott. Isco élete meccsét játszotta, Nacho és Varane hiba nélkül muzsikált, az Atléticónak csupán egy nagyobb rohamra futotta a második félidő elején. A gól nem jött össze, a büntetővel pedig véget is ért a meccs. Ahogy az várható volt, az Atlético  feljebb húzta sorait, és a Real pedig kontrából berámolt még egyet. Ronaldo mesterhármast jegyzett, és immáron 18 góllal átvette a vezetést a derbik történetében, átadva a múltnak Di Stéfano rekordját. Az Atlético nagy szériái megszakadtak, hiszen hat meccs után kikapott otthon a Realtól, szintén hat meccs után először maradt alul városi vetélytársával szemben, ráadásul a madridi csapatok ellen 18 veretlenül megvívott mérkőzés után szenvedett vereséget. A meccs után sok kérdés maradt megválaszolatlanul. Egyrészt az, hogy Ronaldo szabdarúgása nyomán vajon kin pattant meg a labda, mert ez még mindig nem egyértelmű, másrészt pedig az, hogy vajon miért döntött így Simeone az összeállítást illetően, miért szavazott bizalmat, példának okáért Torresnek vagy éppen Saulnak, aki hetek óta nincs jó  formában?  Az Atléticóval valami nem stimmel, és nagyon úgy fest, hogy ez a meccs más miatt is történelmi jelentőséget öltött:  könnyen elképzelhető, hogy Diego Simeonénak ez volt az utolsó bajnoki derbije az Atlético Madrid szakvezetőjeként.