Magyar játékost a Villarrealba!

2014. 12. 12. 09:41    
Olvasási idő: 11 perc

Látom,
van egy kisebb sérülése. Mi történt?

Semmi különös, fallabdázás közben
sérültem meg, éppen egy labdát akartam visszaütni, amikor ráléptem egy másikra.
Kaptam egy rögzítő kötést. Tudja, fiatalember, hiába szeretnék én valamit, ha a
lábam nem engedelmeskedik. Mindenesetre jól vagyok, nem panaszkodom, úgyhogy ne
is pazaroljunk rá több időt.

Focizni
is eljár?

Nem, már nem. Gyerekkoromban rengeteget
fociztam, és azt mondják, hogy aránylag jól futballoztam. Az volt az én nagy
bajom, hogy félős voltam, és ezért nem lehetett belőlem jó futballista.

Melyik
csapatnak szurkolt gyerekkorában?

Valenciában születtem, és a Valenciának
szurkoltam, ám azt követően, hogy a befektettünk a Villarrealba, az egész
család Villarreal-drukker lett. Most már azt mondjuk, hogy ősidők óta
„villarrealosok” vagyunk.

Ön
látta játszani a mi nagyjainkat, így Puskást, Kubalát vagy Kocsist? Milyen
emlékeket őriz róluk?

Nagyon jókat. Hatalmas rajongójuk
voltam, ők pedig zseniális futballisták voltak. Puskás már nem volt éppen
fiatal, amikor a Real Madridhoz került, ám olyan bal lába volt, hogy azóta sem
láttam ilyen ballábas futballistát. Oda rúgta a labdát, ahová akarta. Kubaláról
elég annyit mondani, hogy a Barcelona neki köszönheti a Camp Nou-stadiont. A
korszak egyik legnagyobb egyénisége volt Kocsissal, a másik kedvencemmel
egyetemben. Aranyfejűnek hívták, hiszen rengeteg gólt fejelt. Én ’47-es
születésű vagyok, ezeken a futballistákon nőttem fel.

A
„Bolond kismadárról”, Czibor Zoltánról se feledkezzünk meg!

Czibor is tagja volt annak a magyar
válogatottnak, amelynek meg kellett volna nyernie az 1954-es világbajnokságot.

Nem
telik el nap, hogy ne jutna eszembe a két elveszített világbajnoki döntőnk. Magyarország
és Villarreal között sok párhuzamot lehetne vonni. Mi kis ország vagyunk.
Villarreal egy kis város Spanyolországban. Nagyon sokat beszélünk arról, milyen
komoly értéke van annak, hogy ez a kis település milyen nagyot alkot a futball
terén. Apropó, a futball mennyiben járult hozzá a város és a környék fejlődéséhez?

A várost a futballcsapat helyezte fel a
világtérképre. A futball nem ismer határokat, a híre mindenhová eljut.
Villarreal Castellón tartományhoz tartozik, ám Magyarországon magáról a
régióról, Castellonról csak azért hallhattak, mert Villarreal ennek a régiónak
a részét képezi. A Villarreal a kerámiagyártásról is híres, ám valójában a
futball tette világszerte ismertté.

A
honfitársaim közül sokan szurkolnak a Villarrealnak, még többen teszik le a
voksukat az itt készülő csempe mellett. Ön annak idején miért szavazott
bizalmat a futballnak? Milyen célból fektetett be a labdarúgásba?

Innen nem messze, Almazorában működik a
kerámiagyáram, a Pamesa. Mindig is kapcsolatban voltam a sporttal. Egy időben
én voltam a Pamesa Valencia kosárcsapat elnöke. Ezt a munkát is szerettem.
Megkeresett Pascual Fondemora, a Villarreal korábbi elnöke, hogy vegyem meg a
klubot. Fondemora sokat tett az
egyesületért, a helyi futballért, a második vonalig vezette a csapatot, ám a
kora miatt nem tudta folytatni a munkát. Sok időt és energiát áldozott a
klubra, és bizonyára belefáradt. 1997-ben eladásra kínálták a Villarrealt, és
miután megtetszett az ötlet, megvásároltam a klubot, és belevágtam a munkába.
Úgy kalkuláltam, hogy 3 éven belül fel tudunk kerülni az élvonalba, ugyanakkor
nagyon sok akadályt kellett legyőznünk, hiszen nem volt edzőközpontunk, de még
egy edzőpálya sem állt a játékosok rendelkezésére. Az ötletet szépnek,
kívánatosnak találtam, és nem haboztam, úgy voltam vele, hogy elérkezett az
ideje annak, hogy tegyek valamit a régióért, amely megadta nekem a lehetőséget,
hogy működtessem a kerámiagyáramat. A cég eredményes, és úgy voltam vele, hogy
a profitból kötelességem visszaadni valamit
a társadalomnak, és biztos voltam
benne, hogy a sport a legjobb csatorna
arra, hogy visszaadjak valamit abból, amit kaptam. Az volt a célom, hogy a
helyiek magukénak érezzék a csapatot, hogy ne valamelyik másik spanyol
csapatnak szurkoljanak, hanem csak és kimondottan a Villarrealnak. Korábban nem
a Villarreal volt az első számú kedvenc, de most büszkén mondhatom, hogy a
helyiek közül szinte mindenki Villarreal-drukker, és más csapat nem is jöhet
szóba.

Ezt
én magam is megtapasztaltam, amikor beültem a taxiba a pályaudvaron. Az
edzőközpont felé haladva sok kissrácot láttam az iskolaudvarokon, és
mindegyikük Villarreal-mezt viselt. Más spanyol futballcsapat trikóját nem is
láttam, ami számomra egyértelműen bizonyítja, hogy itt mindenki azonosult a
Villarreallal.

Most már
mindenki Villarreal-drukkernek vallja magát. 1997-ben, ha valakit
megkérdeztél, akkor azt mondta, hogy a Villarreal mellett egy másik spanyol
csapatnak is szurkol. Számoljunk csak! Azóta 17 év telt el, sok gyerek velünk
együtt nőtt fel. Ebben az időszakban 14 évet töltöttünk az élvonalban. Ezeknek
a fiatal srácoknak csak egy csapat létezik: a Villarreal! A mérkőzések
hangulata is megváltozott, hiszen ezek a drukkerek ízig-vérig „villarrealosok”.
Nem tudom, hányan szurkolnak más csapatnak, ami nem a Villarreal, egy biztos,
kisebbségben vannak.

Amikor
megvásárolta a Villarrealt, felmérte, hogy mekkora fába is vágta a fejszéjét?
Elgondolkozott azon, milyen nehézségekkel találja magát szemben, hogy nem lesz
könnyű játékosokat idehozni, és így tovább? Volt hosszú távú terve?

Volt, és tudtam, mi vár rám. Nagyon
magas költségvetéssel kezdtünk el dolgozni, és első perctől rengeteg energiát
öltünk az utánpótlás nevelésbe. Tudja, mi volt itt, ezen a helyen, ahol most
beszélgetünk? Narancsültetvény! A Villarrealnak még edzőpályája sem volt,
nemhogy edzőközpontja. Egy pályával kezdtük, ezen edzenek most a nagyok. Egy
régi ház adott otthont az öltözőnek, ezt nem bontottuk le, hiszen meg akarjuk
őrizni az utókornak. Felülről és alulról egyaránt elkezdtük építeni a piramist,
és ha megnézni, a munkánk beérett, hiszen a saját nevelésű játékosok és nagy
igazolások jól egymásra találtak, és jól kiegészülnek egymással. A költségvetés
egyensúlyba került. A Villarreal nem tartozik senkinek, mindenkit az utolsó
centig kifizetettünk, a pénzügyi helyzetünk ennél stabilabb és
kiegyensúlyozottabb nem is lehet, és továbbra is nagy hangsúlyt fektetünk az
utánpótlásunkra.

Ön
nemrégen tett egy kijelentést: azt mondta, bízni kell a fiatalokban, hogy aztán
később ne kelljen sokat költeni rájuk. Logikus.

Továbbra is tartom ezt az álláspontot.
Inkább most költünk a fiatalokra. Később sokkal többe kerülhetnek vagy
megfizethetetlenek lesznek. Mi csak abban az esetben tudjuk felvenni a harcot a
nagy költségvetéssel dolgozó csapatokkal, ha fiatalokat versenyeztetünk.
Megítélésem szerint a Villarreal utánpótlás bázisa az egyik legjobb Spanyolországban.
Két ifi csapatunk a nemzeti bajnokságban vesz részt. A kadet bajnokságban
szintén két csapatunknak van arra lehetősége, hogy országos szinten
bizonyítson. Szinte mindegyik korosztályos válogatottban van játékosunk, és sok
futballistát adunk más nemzetek válogatottjának is. A munka nem áll le, vannak
terveink. Kinőttük a jelenlegi edzőközpontunkat, és most már nem tudunk minden
kérelmet kielégíteni. A város másik felében húznánk fel az új sportvárosunkat,
hiszen mindenkinek meg akarjuk adni a lehetőséget, aki nálunk szeretne focizni.
Négykor, fél ötkor kezdődnek az edzések, és fél kilenc, kilencig nincs
megállás. Minden pálya csúcsra van járatva. Reggel tanulnak, a délelőtti
órákban csak a profik edzenek, a gyerekek iskolában vannak. Szóval, kinőttük
magunkat, és ezen szeretnénk mihamarabb változtatni.

Mennyi
egészen pontosan a Villarreal költségvetése, és ez mire elég, illetve soknak,
esetleg kevésnek számít Spanyolországban?

Soknak! Spanyolországban a 7., 8. legerősebb
költségvetés a miénk. A Villarreal a kiadásokat és a bevételek figyelembe véve
50 millió euróból gazdálkodik, és ebből több mint 10 milliót az utánpótlásra
fordít. A többit elviszik az általános költségek, illetve az első csapat. Ott
vagyunk a 7., 8. helyen Spanyolországban.

Ha
már szóba hoztuk a spanyol klubokat, kíváncsi vagyok arra, hogy amikor
elkezdték a tevékenységüket, mennyire volt könnyű vagy nehéz meggyőzni egy-egy sztárjátékost,
hogy ne valamelyik másik csapatba, hanem a Villarrealba igazoljon?

Nagyon nehéz volt, és sokkal több pénzt kellett
kínálnunk, mint amennyit esetleg ma kínálnánk. Ma már más a helyzet, nagyon
sokan jönnének hozzánk, több okból is. A Villarreal az a csapat, amely kiválóan
futballozik, amelynek van jövője, és amely Európában is megállja a helyét, és
most már van bőven tapasztalata a nemzetközi színpadon. Az elején vért
izzadtunk, hogy idehozzunk egy-egy játékost. Elnökségem harmadik évében hevesen
udvaroltam a román válogatott Gica Craioveanunak. Minden egyes alkalommal
megkérdezte:

-Rendben van, elnök úr, de hol is van ez
a Villarreal?

Amikor leszerződtettük Martín Palermót,
Maradona hahotázva jelentette ki:

-Hová ment? Villarrealba? És az meg mi?

A Villarrealt senki nem ismerte, ám
idővel, sok munkával, és egy igen komoly befektetésnek köszönhetően minden
megváltozott, és most már a Villarrealt a világon mindenhol ismerik és
elismerik.

Itt
kötött ki Forlán is, illetve Riquelme, majd Diego Lopez és Borja Valero. Sok
nagy játékos megfordult itt. Magukénak érezték a Villarrealt? Godinról se
feledkezzünk meg!

Profi futballistákról beszélünk, van,
aki azonosulni tudott a Villarreallal, van, ki kevésbé. A Villarrealnak mindannyian
nagyon sokat köszönhetnek. Vegyük például Forlánt! Manchesterben többet
golfozott, mint futballozott, minthogy lehetőséget nem nagyon kapott a
Unitedben. Ide jött, itt is zöld volt a fű, ám golfütőre már nem volt szüksége,
mert kiváló futballista volt. Nagyon jó éveket produkált nálunk. Sikeres volt,
és innen került az Atlético Madridhoz. Nagyon jót tett a Villarrealos korszak
Riquelmének, Godínnak vagy éppen Santiago Cazorlának. Mind-mind nagyon fontos
játékosok. A spanyol világbajnok csapatban hány Villarreal-kötődésű játékos
volt? Kettő! Capdevila és Marchena. Marcos Senna és Santiago Cazorla
Európa-bajnoki címet nyert a spanyol válogatott tagjaként. A spanyol válogatott
akkor volt sikeres, akkor tudott nyerni valamit, ha a keretben volt legalább
egy olyan futballista, aki a Villarrealt képviselte. A legutóbbi
világbajnokságon nem volt senki tőlünk, nem is nyert semmit Spanyolország. Csak
azt tudom mondani, ha sikeres akarsz lenni, akkor valakit a Villarrealból is be
kell válogatnod, egyébként az eredmény elmarad.

Ön
szerint ki a Villarreal történetének legjobb igazolása?

Azt hiszem, hogy aki ide jött, sokat
tett azért, hogy a Villarrealról ma mindenki elismerően szóljon. Ám ha mégis ki
kell emelnem valakit, akkor az mindenképpen Santi Cazorla lenne, főleg, ha azt
veszem figyelembe, hogy alig került valamibe. Nálunk nőtt fel, csakúgy, mint
Bruno Soriano, aki nemrég mutatkozott be a spanyol A-válogatottban. Nekem, ha
úgy tetszik, ők a kedvenceim. Forlán is közel áll hozzám, hiszen felépítettük,
aztán eladtuk, és ugyanez a helyzet Godínnal. Én inkább azokhoz húzok, akik
nálunk nőttek fel, akiket mi neveltünk fel. Ennek ellenére számomra minden
Villarreal játékos egyformán fontos, senkinek az érdemeit nem szeretném kisebbíteni.
Pascual Donat is ugyanolyan jelentős játékos a klub történetében, mint az
említett világklasszisok. Donat, aki ma technikai igazgatóként dolgozik,
történelmi jelentőségű gólt szerzett a Compostela ellen, és neki köszönhetjük
az első feljutásunkat az élvonalba. Rögtön az első évemben feljutottunk az
idegenben szerzett gólunknak köszönhetően. Abban a csapatban olyanok
futballoztak, mint Alberto vagy Salilla. Ők nem híresek, de nekik köszönhetünk
mindent.

Kit
tart minden idők legjobb Villarreal játékosának?

Nálam a Villarreal, a csapat a legjobb!
Nem szeretnék leragadni egy bizonyos játékosnál, egyet kiemelni, és
megfeledkezni a többiekről. Számomra mindenki egyformán fontos, a teljes egész a
fontos. Csak ismételni tudom önmagam: Alberto Savedra vagy Pascual Donat
számomra ugyanolyan jelentőséggel bír, mint Cazorla, Bruno vagy Forlán.
Mindenki odatette magát, egy biztos, én mindig az aktuális csapatra voksolok,
és most is ehhez tartom magam. A többiek a múltat, a történelmet jelentik a
Villarreal életében. Sokan itt nőttek fel vagy itt álltak fel a padlóról.
Mindkét fél elégedett, mi mindegyik volt játékosunkkal kiváló kapcsolatban
vagyunk. Remélem, hogy mindannyian szép emlékeket őriznek erről az időszakról,
és bízom benne, hogy nagyon sokat segített a pályafutásukban ez a korszak. Az
edzőknek is lehetőséget adtunk a bizonyításra. Pellegrinit azt követően
ismerték meg Európában, hogy hozzánk került. A chilei szakembert Argentínából
hoztuk ide. A Rivernél és a San Lorenzónál dolgozott, de Európában nem sokan
ismerték. Öt évet húzott le nálunk, és olyan jól dolgozott, hogy elvitte a Real
Madrid. Az edzőnevelésben, az edzőképzésben is jól állunk.

Néhány
évvel ezelőtt a Villarreal fantasztikus dolgokat mutatott a Bajnokok Ligájában.
A Villarreal-Arsenal mérkőzés másnapján,
2006 tavaszán nagyon sokan megállítottak az utcán, és azt kérdezték, mit
csinált Riquelme? Mit csinált Riquelme, elnök úr?

Nagyon egyszerű: megcsókolta a labdát,
aztán kihagyta a büntetőt. Az volt a meccs csúcspontja, ha Riquelme kiegyenlít,
akkor jön a hosszabbítás. Hozzáteszem, a meccs folyamán Forlánnak is voltak
lehetőségei, nem ragadnék le Riquelme kihagyott büntetőjénél. Meggyőződésem, ha
berúgja, akkor a hosszabbításban megnyertük volna a meccset, és mi utaztunk
volna Párizsba, hogy megmérkőzzünk a Barcelonával a BL-döntőben. A történelem
most már arról regél, hogy csak nagyon kevés választott el minket attól, hogy
BL-döntőt játszunk. Villarreal egy ötvenezres település, de eljutottunk a
Bajnokok Ligája elődöntőjéig, ami hatalmas megelégedettséggel tölt el
mindannyiunkat. Erre az egész világ felkapta a fejét.

Továbbra
is a célok között szerepel egy BL-döntő?

Miért mondanánk le róla? Ugyanakkor
tudjuk, hogy nehéz, és a továbbiakban még nehezebb lesz, hiszen egyre több a
nagy csapat, és a nagy költségvetéssel dolgozó vetélytárs. Egyre nagyobb a
szakadék a lehetőségek között, és nagyon sokat kell dolgozni azért, hogy az
ember fel tudja venni a versenyt ezekkel az egyesületekkel. A Villarreal sosem
fog tudni 300 vagy 500 millió euróból gazdálkodni, mint a Real Madrid vagy a
Barcelona, de a Chelsea-vel sem tudunk versenyezni ezen a téren. Nekünk ennyink
van, ennyiből kell gazdálkodnunk. Minden centre oda kell figyelnünk, és jó
munkát kell végeznünk az utánpótlásban, csak így tudjuk áthidalni a
különbségeket. És persze jó játékosokat kell igazolnunk, és teljesen mindegy,
honnan jönnek, Spanyolországból, esetleg külföldről. Nincs más út előttünk,
csak ez.

Említette
a nagy költségvetéssel dolgozó Barcelonát és Realt? Hogyan lehet felvenni a
versenyt ellenük? Milyen fegyverek állnak rendelkezésére?

Abból kell kiindulni, hogy ők is tizenegyen vannak a pályán. Jó
kvalitású játékosokra kell építeni, és nagy figyelmet kell fordítani a
nevelésre, ez az egyetlen módja annak, hogy felvegyük velük a versenyt. A
Villarreal nagyon nagy figyelmet fordít az utánpótlásra, remek munka folyik a
bázison, és előbb-utóbb újabb tehetségek tűnhetnek fel. Egy biztos, nagyon sok
tálentum nevelkedik nálunk. Mindegyikinek az az álma, hogy felkerüljön az első
csapathoz. Kiváló edzőkkel, szakemberekkel dolgozunk. A legfontosabbnak azt
tartom, hogy a srácok nagyon lelkesek. Tudja, ki a legidősebb ember ennél
klubnál? Az elnök! Ezek a srácok nagy kedvvel dolgoznak, és ez bizalomra ad
okot.

Ez
a beszélgetés Fieszta című műsorunkban fog lemenni, ami keddenként jelentkezik,
és az aktuális forduló mellett, interjúkat vetítünk le, amiket itt,
Spanyolországban készítünk, és nem csupán jelenlegi, illetve volt játékosokat
szólaltatunk meg, a társadalom más szegmenseire is odafigyelünk. Mindent
fontosnak tartunk, ami spanyol, ami spanyolos. Beszélgetünk művészekkel,
torreádorokkal, és így tovább. Bizonyára vállalkozók is leülnek megnézni
ezt beszélgetést. Mit tanácsolna ezeknek
az üzletembereknek, miért érdemes, miért lenne érdemes befektetni a futballba?

A futball számomra érzelem, életérzés,
és semmiképpen sem üzlet. Azt szoktam mondani, hogy a Pamesa az enyém, a
Villarreal azonban a szurkolóké, a bérleteseké és azoké, akik élnek-halnak a
csapatért, nem Fernando Roigé. Én csak üzemeltetem, és az a feladatom, hogy jól
üzemeltessem. Azt hiszem, hogy eddig jól vezettük a klubot. Nagyon sok pénzt
fektettünk ebbe a projektbe, és nagyjából egyensúlyban vagyunk. Hogy mi az, ami
elégedettséggel tölt el minket? Nos, az ha hétfőn a szurkolóink büszkén újságolhatják,
hogy vasárnap nyertünk, hogy egy lépés választ el minket attól, hogy
továbblépjünk az Európa Ligában. Az élet a sikerélményekről szól, és én a
visszajelzésekből élek. Ha kimegyek az utcára, az emberek megköszönik azt, amit
a Villarrealért teszek. Látom, hogy magukénak érzik a Villarrealt. Mondom, én
csak egy vezető, egy üzemeltető vagyok, és csak azt tudom tanácsolni a magyar
üzletembereknek, hogy megéri a sportba fektetni, fegyelmezetten és mindig az
egyensúlyra törekedve. Hatalmas örömmel tölt el, hogy körül-belül 800 gyerek
nevelkedik nálunk, hogy 100-an itt laknak a kollégiumunkban. Ez, mind-mind
tőkét, gazdagságot jelent. A siker szurkolókat csal a lelátóra, a Borussia
Mönchengladbach ellen 3000 német drukker foglalt helyet a Madridgalban.
Meglátogatták a települést, itt költötték a pénzüket. A Villarrealt
felhelyeztük a világtérképre, és számomra ez a legfontosabb, ez okoz most nagy
örömöt.

Elnök
úr, összeszámolta már mennyi időt, energiát és pénzt fektetett a sportba?
Mennyi időt vett el a családjától, a gyermekeitől?

Nem is érdemes kiszámolni, egy biztos,
nagyon sokat, rengeteget. Most már nagyrészt
a fiam, Fernando viszi a klub ügyeit, ő vezeti a Villarrealt. Többnyire a
hétvégeket áldozom a klubra, ilyenkor 5-6 vagy akár 8 ifimeccset is megnézek. Imádom
nézni a gyerekeket, mert látom, hogy egyre nagyobb lesz a Villarreal, fejlődik.
Ami a pénzt illeti, nos nagyon sokat költöttünk, 150 millió eurónál is többet fektettünk a
Villarrealba, de van látszata. Itt van az edzőközpontunk, csodálatos
infrastruktúrával rendelkezünk, ott van a jól működő utánpótlás bázisunk. Sok
mindent fel tudunk mutatni. Felújítottuk a stadiont, ami az önkormányzaté, de a
felújítási költségeket mi álltuk, a mi pénzünk fekszik benne. Elégedett vagyok
azzal, hogy valamit én is tudtam tenni ezért a városért. Aki csak azért lép be
a futball világába, hogy pénzt keressen, kösse fel a gatyáját.

Számomra
nagyon nagy megtiszteltetés, hogy fogad minket, hogy leül velünk beszélni. Ön
most mondta, hogy több mint 150 millió eurót költött a klubra, ami óriási pénz,
mégis nagyon emberi, nagyon normális hangot üt meg. Ennél emberibb nem is
lehetne.

Én egy teljesen normális ember vagyok,
aki imádja a futballt, és imád meccsre járni. Azért is nézem meg az ifik
meccseit, hogy megpróbáljak átadni nekik valamit ebből az alázatból, mert
másképpen aligha jutnak messzire. Fontosnak tartom, hogy ott lássanak, hogy
érezzék, hogy ott vagyok velük. Én azt akarom, hogy a nálunk futballozó
gyerekek jó futballisták és jó emberek legyenek, akikre lehet számítani.
Megpróbálok példát mutatni nekik, amiből meríteniük kell, ha egyszer sokra
viszik. A gyerekek szava szent, és jól kell viselkedni velük, teljesíteni kell
a gyerekek óhaját. A profik nem feledkezhetnek meg arról, honnan indultak.
Persze, akad egy-két idióta is, de nagyon gyorsan a tudtára adom, hogy nálunk
ez nem megy, és amikor látja, mennyire begurulok, elszégyelli megát, és
megpróbál változtatni a viselkedésén. Nincs is más választása, mert a gyerekek
úgy néznek az első csapat játékosaira, mint az Istenre.

Elnök
úr, nagyon köszönöm, hogy fogadott minket. Komoly leckét kaptam emberségből,
alázatból, futballból. Köszönöm azon honfitársaim nevében is, akik hétről hétre
figyelik a spanyol liga meccseit, és mint ilyen, mindent tudnak a Villarrealról.

Nagyon szépen köszönöm a magyarországi
futballszurkolóknak, hogy ránk is figyelnek, és bevallom, nagy elégedettséggel
töltene el, ha egy egyszer egy magyar játékost ide tudnák hozni, hogy a mi
színeinket képviselje. A Villarreal mindenki számára nyitott, a Villarreal
univerzális akar lenni. A Villarrealnak ez a nagy erőssége. A Villarreal arra
törekszik, hogy sokak csapat legyen. Remélem, hogy egyre több magyar drukker
mellénk áll a jövőben, a Villarreal készen áll arra, hogy befogadja a magyar
szurkolókat.

Nagyon
köszönöm, elnök úr.

Én köszönöm!