Az elegancia és a futball Császára

Moncz Attila 2024. 01. 10. 13:01    
Olvasási idő: 4 perc

Öcsit, a Királyt, Diegót és a 14-est is nagyon korán homlokon csókolta a Jóisten, de ennek az ihletett pillanatnak a hatása az általam ismert labdarúgók közül senkinél sem tartott ki olyan sokáig, mint a Kaisernél. Őket a becenevük alapján egyből azonosítja mindenki, talán ők öten azok, akiknek a hazai primátusát nem érdemes vitatni, ahogyan azt sem, hogy a világ mezőnyjátékosokból álló valaha volt legjobb kezdő ötösét ők alkotják. Ami nekünk Puskás Ferenc, az Brazíliának Pelé, Argentínának Diego Maradona, Hollandiának Johan Cruyff, Németországnak pedig a 78 éves korában vasárnap elhunyt Franz Beckenbauer. Csak amíg az első négyes kezét útközben hosszabb-rövidebb időre elengedte a Mindenható, a Császárét gyakorlatilag végig fogta.

Ő az ígéretes kezdést trófeákra váltotta, szövetségi kapitányként is felért a csúcsra, a szervezőbizottság főnökeként tető alá hozta minden idők talán legjobb világbajnokságát, amikor pedig elkezdett alkonyodni, elbújhatott a világ elől. Az utolsó kép egy éve készült róla, meccsen 2022 augusztusa óta nem volt, az imádott Bayern stadionjában meg 15 hónappal még régebben. A sors kegyelméből megadatott neki, hogy csendben, méltósággal távozzon. Senki sem dokumentálta, dokumentálhatta a leépülését, minden magánéletbeli (harmadik fia, Stephan 2015-ben elhunyt, ezt nem tudta kiheverni) és egészségügyi problémája (szeminfarktus, koszorúérműtét, demenciával súlyosbított Parkinson-kór) dacára koronás főként marad meg az emlékezetünkben. Ahogyan egy Császárnak kell.

És természetesen örök nyertesként. Mert veszíteni nem szeretett és nem is tudott. Harmadik felesége, Heidi a 70. születésnapjára írt köszöntőjében így fogalmazott: „Ha veszített, úgy tett, mint aki nem ismeri a játékszabályokat. Még egyszer dobni akart, vagy ahogyan ő mondta, véletlenül feldöntötte a bábukat. Tipikus Franz… De mindannyian így szeretjük.”

Győztes típus volt, a legjellemzőbb kép mégsem a három BEK-győzelem, a világbajnoki cím vagy a talán minden idők legjobb (nyugat)német válogatottja csapatkapitányaként megünnepelt 1972-es Európa-bajnoki diadal után készült róla, hanem egy vesztes találkozón. Az 1970-es vb-elődöntőjén, a németeknek az évszázad mérkőzésén, amelyet hosszabbításban 4–3-ra elveszítettek Olaszországgal szemben. Beckenbauer Pierluigi Cera brutális belépőjét („Ezért a szabálytalanságért kis túlzással öt tizenegyes járt volna, mi csak szabadrúgást kaptunk” – mondta később) követően egy órán keresztül kiugrott vállal futballozott, a hosszabbításban már felkötött karral, enyhítendő a fájdalmakat. A jobb karját mégis sínben, elegánsan a teste előtt tartva, egyenes tartásban, látható kínok nélkül játszott. „Ahol mások kínlódtak, ő valósággal szárnyalt” – jellemezte a Kicker sportmagazin.

Az elegancia mindig is a védjegye volt, a vezérszerepbe meg belenőtt. Ha annyira nem is vigyázott a mezére, mint hajdan a legenda szerint Cseh László (a harmincas évek nagyszerű Matyija a küzdőszellemét, az izzadságát hiányoló vezetőktől az ő vezetésével fölényesen megnyert meccset követően megkérdezte, akkor most belefeküdjön még a sárba is, hogy legyen látszatja is a játékának…), de a megjelenésre adott.

Arra pedig nagyon figyelt, hogy a szemében mindenki egyenlő legyen. XVI. Benedek pápának ugyanolyan szívélyesen adott autogramot, mint az egyszeri szurkolónak,

az eltévedt liftből őket kiszabadító munkással ugyanúgy viccelődött, mint egyik legkedvesebb barátjával, Sepp Maierrel. A legendás kapus írta róla egyszer egy laudációban: „Beckenbauerről elsősorban mint világklasszis liberóról írtak, hogy nála minden olyan könnyűnek és elegánsnak tűnt. Császárnak hívták vagy olykor világítótoronynak. Olyan fogalmak ezek, amelyeket ő belül elutasított. Robert Schwan, a menedzsere formálta őt üzletileg, rá hallgatott. De a szívében örökre a régi maradt.”

Igazi társasági ember, a viccet ismerte, de eleinte nem ő volt a tréfamester. „Csak” az az ember, aki sohasem adta fel, úgy, hogy közben kínosan ügyelt a tökéletes technikájára és a sebességére. Idővel pedig az, akire mindenki hallgatott is. Az 1974-es vb-n papíron Helmut Schön volt az NSZK szövetségi kapitánya, gyakorlatilag viszont Franz Beckenbauer. Az ő szava döntött, ő tárgyalt a prémiumról a szövetséggel, az összeállításba legalább annyira beleszólt, mint a szakvezetők – vb-arany lett a jutalma. Az 1966-os ezüst (a torna legjobb fiatal játékosaként!) és a négy évvel későbbi bronz után otthon, Münchenben lett teljes a kollekciója.

Ami neki tényleg az otthona volt. Ott született, ott lett profi futballista, igaz, nem első szándékával egyező módon, az 1860 Münchenben, hanem a Bayernben. Csak hát 1958-ban egy korosztályos meccsen

Gerhard König, a Sechzig játékosa lekevert egy pofont az akkor még az SC 1906 Münchenben játszó, de az „oroszlánokkal” már mindenben megegyező Beckenbauernek. Erre ő beintett, és inkább a Bayernt választotta.

A bajor televízió 52 évvel később összehozta kettőjüket az Olimpiai Stadionban, és tulajdonképpen akkor derült fény a sztorira. König addig hallgatott, mert attól félt, az eset miatt a huligánok szétverik a két müncheni éttermét…

Mert Beckenbauer külön kaszt volt Németországban. Akire mindenki figyelt, akit mindenkit irigyelt, akit homlokon csókolt a múzsa. Ő volt az, aki a 2006-os vb-vel megteremtette egy új, szerethető német állam képét. Már 1999–2000-ben körberepülte néhányszor a glóbuszt, hogy meggyőzze a szavazókat, 1974 után másodszor is oda kell adni Németországnak a rendezési jogot. Mert itt, a szlogennek megfelelően, a világ barátoknál vendégeskedhet.

Ezt erősítendő a torna előtt csaknem kétszáz repülési óra árán mind a 31 résztvevőhöz ellátogatott, a nemzet első számú utazó nagyköveteként. A világbajnokság 64 mérkőzéséből 48-at a helyszínen nézett végig.

„Elképesztő előjogokat élveztünk a német légtérben. Még a kancellár asszony gépénél is fontosabbak voltunk” – emlékezett vissza a pilótája arra az időszakra. Talán nem véletlen, hogy Kaiser Franz a játékosként és edzőként elért sikerei dacára a 2006-os vb sikeres megrendezését tartotta élete fő művének.

Még akkor is, ha a legnagyobb árnyékot ez vetette az életművére. Sohasem bizonyosodott be hitelt érdemlően, hogy vesztegetési pénzek érkeztek a számlájára vagy hogy tiltott kifizetések történtek volna, de akinek elege volt a Beckenbauer-mítoszból, az szívesen csatlakozott az ezzel foglalkozó kórushoz. Ezt nem tudta olyan könnyedén kezelni, mint a magánéletbeli félrelépéseit, különös tekintettel az egyik Bayern-karácsony után kilenc hónappal született fiát. „Nem olyan nagy bűn ez. Az Isten minden gyermeknek egyformán örül – hangoztatta. – Különben is, egyszer családfakutatást végeztem. A Beckenbauerek gyökerei Frankföldön vannak. Vidám családok voltak, házasságon kívül született gyerekekkel. Én csak folytattam a hagyományt.”

Életvidám, ugyanakkor hibákra hajlamos, a konvenciókra fütyülő ember volt, ezért is lepődtem meg, amikor bevallotta, már nagyon korán, a kilencvenes évek elején elkezdte őt foglalkoztatni az elmúlás, a halál gondolata. Római katolikus neveltetésben részesült, mégis furcsa volt olvasni a vasárnaptól különösen aktuális, három évtizeddel ezelőtti szavait.

„Tényleg hiszek az újjászületésben. Sőt, talán már jártam is a földön korábban, mondjuk növényként vagy valami hasonlóként. Nem tudom, fogalmam sincs. Még egyszer sem kellett visszahozni az életbe. De egyszer talán szeretnék visszajönni.”

Ha valaki, ő képes rá. Visszavárjuk.

Az írás eredeti verziója a Nemzeti Sport 2024. január 10-i számában jelent meg, elektronikus formában itt olvasható.