Óda Marcóhoz

Moncz Attila 2023. 10. 20. 12:12    
Olvasási idő: 3 perc

Ha labdarúgás és Marco, akkor manapság teljesen természetes, hogy a „közös nevező” Marco Rossi, a magyar válogatott szövetségi kapitánya. Megérdemli, akkor pedig majd különösen, ha csaknem 40 év után ismét „csont nélkül” vezeti ki egy világeseményre a csapatot. Bizony, ez az 1986-os vb óta sohasem jött össze, most két meccsen legfeljebb egy pont kell hozzá, és fixen ott vagyunk a németországi Európa-bajnokságon.

Ennek megfelelően ez a szösszenet, ahogyan a címből is kitűnik, Marco dicsőítése lesz, csak éppen Van Bastené. Ha már egyszer vasárnap 20 órától a Sport2-n Milan-Juventust közvetítünk. Nem, nem fogom most bevallani, hogy titkon a Milannak vagy a Juvénak szurkolok, ebből a szempontból egy csapat van, a Bayern München, és kész.

Viszont fiatalkorom egyértelműen kedvenc játékosa nem valamelyik nyugatnémet „birodalmi lépegető”, de nem is Lothar Matthäus volt, hanem a nagy Marco.

Bennem megfért az, hogy a németek mellett a hollandokkal is tudtam szimpatizálni (ma is!), és hogy az 1987-es KEK-döntőn az Ajaxnak szurkoljak a keletnémet Lokomotive Leipzig ellen. Az volt az első mérkőzés, amivel nyertem tippjátékon, az 1-0-s tipp egy pólót ért, az addig is nagy Van Basten pedig még nagyobbat nőtt a szememben. Ezért:

Ahogyan a holland kommentátor mondta, tankönyvbe illő gól volt. Mind Silooy beadása, mind a tökéletes ütemben érkező Van Basten fejese. Akinek sikerült, amit a szpíker korábban kívánt neki: nagy durranással búcsúzott az Ajaxtól. Hiszen ez volt az utolsó meccse az Ajaxban, utána

jött a Milan-korszak, amikor aztán már tényleg csak az nem ismerte meg a nevét, aki nem akarta.

De talán még ők is megsiratták, amikor 1995-ben, mindössze 29 évesen bejelentette a visszavonulását. Akkor már két éve nem bírt játszani, az 1993-as BL-döntőn rúgta szét hátulról végleg a bokáját Basile Boli, harmadszor is a műtőasztalra küldve. Ebből már nem tudott visszajönni, hiába küzdött érte – meccs nélkül – két évig. Emlékszem, a San Siróban, civilben búcsúzott, amit még a kőkemény Fabio Capello is így könnyezett meg:

Minden idők legjobbja lehetett volna? Talán igen. A húszas éveiben nyert három Aranylabdát, egy olyan bokával, aminek törékenysége a Lando Norrisnak a Hungaroringen adott Herendi törékenységével vetekedett.

Megrúgta az én szememben minden idők legnagyobb gólját, amit elsőre nemhogy én nem hittem el, hogy bemegy, de a holland kommentátor, valamint Leo Beenhakker szövetségi kapitány sem hitt a szemének:

Valamikor akkor, 1988-ban lett belőle futballkirály. Később magyarul is megjelent ezzel a címmel egy könyv róla, amit egy gimnáziumi osztálykarácsonyra meg is kaptam. Emlékszem, Huszár Csabi barátom tett fel nekem egy kérdést valamikor december elején, hogy ki a kedvenc játékosom. „Passzolt” a beszélgetésbe, nem tűnt fel, miért kérdezi, aztán december végén kiderült. Az volt a második „ereklye” a holland óriásról a gyűjteményemben.

Az elsőt még „örökös” (elvben havonta volt ültetés, minket egyszer szedtek szét, de aztán ezt Ildikó néni, az osztályfőnök úgy „örökre” korrigálta, mondván, annyira jó hatással vagyunk egymásra. Végül is, én hagytam őt olaszul tanulni, ő engem Sportot olvasni, jegyzeteltünk a másik helyett, a köztes időben meg jól elvoltunk) gimnáziumi padtársnőm, Bori hozta nekem Olaszországból.

Egy „félfalas” poszter volt, a Milan hollandjairól egy elképesztően jó karikatúra. Nagy becsben tartottam, iskolaszezonban a koleszszoba falát díszítette, nyáron meg az otthoniét.

A négy sarka volt egyre hosszabb celluxokkal megfogatva, aki tudja, mit kell kiállni a koleszszobák falának, az szerintem megsüvegeli, ha jelzem, a poszter túlélte a négy év gimnáziumot.

És Van Bastennek egész jól ment a Juve ellen. Mondjuk az első derbit bokaműtét (…) miatt kihagyta, de később a Serie A-ban 4 győzelmet, 3 döntetlent és mindössze 1 döntetlent könyvelhetett el ellene.

Na meg 3-3 rúgott gólt és gólpasszt. Bár az egyiken vita van, a mai statisztikák egy része az 1989-es 4-0 során az egyik gólpasszát az ő góljaként, nem pedig Tricella öngóljaként tartják nyilván, de azért ott még a kommentátor is azonnal öngólt említ:

Az ilyen felvételeken látszik egyébként, mennyire kompakt játékos volt. Ma adott esetben megdicsérjük Lewandowskit vagy Kane-t, mennyire visszamegy labdáért. Van Basten közben sokszor a saját térfelén szerelt (sőt, adott onnan haza is!), nem Gerd Müller-i befejező csatár volt, akinek a tizenhatos volt a legnagyobb barátja, hanem egy játszó center. Akit nagyon szívesen néznék meg vasárnap a Sport2-n, ha erre még lenne bármi lehetőség.

De mivel nincs, inkább a valaha volt talán legjobb meccsével zárom soraimat most. Előre is elnézést az IFK Göteborg szurkolóitól…