Veszprémi katarzis

Moncz Attila 2021. 09. 17. 14:42    
Olvasási idő: 2 perc

– Te meg vagy hatódva. Te sírtál?
– Aha…
– Nem szoktál.
– Nem nagyon, de ez most megfogott.
– Engem is. Megyek is a pálya mellé.

Kollégámmal-barátommal, a fenti kérdezővel, Bartha Zolival zajlott le párbeszédünk ezen idézhető része a Telekom Veszprém-PSG Bajnokok Ligája-mérkőzés után. Többféle minőségben láttunk már mindketten pár kézimeccset,

mégis, amikor hazafelé a kocsiban tanakodtunk, hol is kellene elhelyezni a csütörtöki élményt, mindketten úgy a Top5 helyszíni élménybe soroltuk.

Fülöp Marci meg nyilván az első helyre, de hát ő újonc, neki ez volt az első (majdnem) telt házas férfi BL-meccse, így az ő értékelése védhető. Ám Zolinak azért jutott olimpiai meccs (Dánia-Katar például), Final Four (oké, ott a 2019-es Nenadics-gálával fűszerezett Veszprém-Kielce elődöntő jelentette a csúcsot), junior-világbajnoki cím, nekem pedig Győr mellett felnőtt emberként a Vardar Szkopje (a „Kiss Éva! Kiss Éva kivédte!” ugye megvan?) és a Rosztov elleni BL-sikerek vagy a gyerekfejjel, Dezső haverommal átélt Debrecen-Radnicski KEK-döntő.

Ez most sok-sok okból más volt, mást jelentett. Itt nem osztottak érmet, nem olimpián voltunk, csak a Bajnokok Ligája első fordulójában. Olyat meg már láttam. Csak a Sport TV-nél ez már a hetedik BL-nyitányunk. Nincs itt semmi látnivaló, tessék szépen továbbhaladni, gondolhatnák sokan. De azért a 18 hónapos csikicsuki, a sok családot megrázó, széttördelő (sajnos ebben személyes tapasztalat is akad bőven) időszak után

ez volt az első olyan kézilabdás közösségi élmény, amit nehezen lehet elfelejteni.

Már az előző napokban is „bizsergett” valami, hiszen a balatoni fürdés helyett a dögmeleg szobát és a tévét választottam a Fradi és a Győr női BL-bemutatkozása okán, ahogyan szerdán már üzemi hőfokon, de a lakásból néztem meg a Szeged meccsét is. A helyszín viszont más.

Nyilván a megfelelő óvintézkedések közepette (kívülről hiába tűnik sok minden „zöld folyosónak” a tévések számára, védettségi nélkül sehova sem mehettünk, aki otthon hagyta, az keresgélhette az applikációt, mert az egyébként korrekt biztonsági őr lestoppolta), de végre lehetett meccsre menni. Végre ki lehetett kiabálni hónapok feszültségét. Ésszel, de lehetett élni.

Amikor Lékai Máté – miután lenyomott egy extraklasszis második félidőt, – vadalmavigyorral csak annyit kérdezett a végén, „Na, ugye, hogy megérte jönni?”, tudtam, jó helyen járok.

Amikor ugyanő 33-30-nál Yahia tizedik gólját követően láthatóan elérzékenyülve ünnepelt a kispadon, tudtam, jó helyen járok.

Amikor az O-szektor a második félidőben feljebb kapcsolt, és a mínusz egyre való felzárkózástól végképp „rárobbantotta” a csarnokot a franciákra, tudtam, jó helyen járok.

Fotó: MTI – Krizsán Csaba

Amikor Ligetvári Patrik egy remek védekezés után (mit melózott, te jó ég!) az öklét rázva ünnepelt, tudtam, jó helyen járok.

Amikor a sérüléséből visszatérő Rasmus Lauge a hajrában a kapu mögött a plusz három összehozásánál a számára tök ismeretlen riportert (Fülöp Marci) rázta örömében és üvöltött artikulálatlanul, tudtam, jó helyen járok.

Amikor Yahia vezető gólja után, az „Építők! Építők! hangrobbanás közben Bartha Zoli és Pásztor Pista a kommentátorállásban azon versenyzett, kinek „libabőrösebb” a keze, tudtam, jó helyen járok.

Fotó: MTI – Krizsán Csaba

Amikor a végén a csapat és a közönség a jó ég tudja, mióta először, végre egymásra találva, ismét együtt énekelte a Himnuszt, tudtam, jó helyen járok.

Ez a kézilabda Bajnokok Ligája.

És ahogy a szurkolók skandálták: „Ez Veszprém!”

Felkészül: Szeged, Ferencváros, Győr! Előre egy csodálatos, mindenre gyógyírt hozó Bajnokok Ligája-idényért!