38 év a szopórolleren

Abramov Gábor 2015. 11. 15. 23:50    
Olvasási idő: 3 perc

1977-ben születni jó. Az ember egyidős a Csillagok Háborújával. Még belekóstol az átkosba a kisdobos évekkel, de már nem kell full kreténben nyomni az úttörőséget. A lányok a prémháromszöget kopasz barackra cserélik. De persze van árnyoldala is: az első futballélményem az irapuatói hatos.

A „tésztagate” nem vette el a kedvem, hogy minden hétvégén lejárjak a dühöngőbe, ahol a lakótelep harmadik legjobb kapusává küzdöttem fel magam. Még a Vasasba is lejártam két évig védeni. Ki tudja, ha az egyik edzés után nem csapom pofán az elnök szeme láttára az egyik csapattársamat, ma én vagyok a Király Gabi. Azért összességében azt gondolom, hogy mindenki jobban járt, hogy kosarazni kezdtem.

A focit azóta is szeretem, néha még nézem is, de szinte csak a válogatottat. Elvárásaim visszafogottak, és könnyen megfogalmazhatók: hajtsunk, és játsszunk tudásunknak megfelelő méretű mellénnyel.

A Mexikó óta eltelt majdnem 30 évben nem mondhatom, hogy nagyon elkényeztetettek a fiúk. Az első tíz évben még azt hittük, hogy tudunk focizni, pedig már nem tudtunk. A következő tíz évben se focizni nem tudtunk, se ötletünk nem volt, mit kellene tennünk, hogy tudjunk.

Az elmúlt tíz évben már voltak logikus és vitatható elképzelések: már épültek az akadémiák, még épülnek a szellemstadionok, de focizni csak nem sikerült megtanulni. Az akarat csak ritkán stimmelt, ráadásul sokszor ostobasággal párosult, aminek egyenes eredménye volt, hogy rendszeresen kaptunk gólokat az első és utolsó öt percekben.

Amikor jött Csányi, én meg elkezdtem reménykedni, mert a bukolikus fizimiska mögött kőkemény üzletember él, aki hozzá van szokva a sikerhez. Ezért néztem nagyot, amikor Pintér Attilában látta meg a válogatott következő vezetőedzőjét. Szerencsére a sokat szidott média és a közönség nyomására hamar belátta, hogy pont ez az embertípus vallott kudarcot sorozatban az elmúlt évtizedekben, és meghúzta Dárdait, aki hetek alatt újra feltalálta a magyar válogatottat.

Nálunk mindig tele volt a padlás légből kapott, az Aranycsapat emlékeire építő ígéretekkel, erre jött egy srác (ő is egy év híján ’77-es), aki megmondta, hogy mi fog történni, és az történt. Megmondta, hogy jönni fogunk a végén és jöttünk. Imádtam.

Amikor Palinak mennie kellett, egy lyukas kotont nem adtam volna a csapatért. Így utólag talán nem túlzás azt mondani, hogy ha marad, csont nélkül kiérünk Franciaországba.

Viszont azt is látni vélem, hogy Storck nem csak beült a készbe, hanem tovább építkezett belőle, vállalva ennek minden kockázatát. Bele mert állni a fél stáb felállításába. Bele mert állni a visszafogott nyilatkozatokba. Nem állt bele viszont a szájkaratéba, pedig „szerethető” Sándor jó magyarként mindent megtett, hogy ugrassza a nyulat. Egervári nagy szerencséje, hogy senkit sem fog most érdekelni, mit mondott akkor. Bezzeg ha ma kiszívtunk volna, pénteken már ő lett volna a Sport Plusz címlapján.

Ennek a csapatnak pótselejtezőn kellett kijutnia, hogy ne csak az elmúlt harminc évet, hanem a Csank-féle pótselejtezők emlékét is egyszerre töröljük ki. És megcsinálta.

A norvég meccset megúsztuk. A ma estét viszont megérdemeltük, minden egyes pillanatát. Igen, megérdemeltük, így együtt. Te is. Én is. Orbán is. A srácok meg pláne.

Király élete formájában védett, Nagy hiba nélkül; Kádár, Lang és Lovrencsics csaknem hiba nélkül focizott. Guzmics talpra állt onnan, ahonnan kevesen tudtak volna. Ne nézz bután, te is sírva röhögtél, amikor Francesco Zombori kielemezte a románok elleni meccsét. Dzsudzsák akkorát küzdött (és a haja végig tartott), mintha az utolsó meccse lett volna, de esküszöm, ha még egyszer eldobja magát a gyepen, mint egy hisztis kétéves, berohanok, és elfenekelem. Priskinnek jó labdaérintése nem volt Oslóban, pedig csak a labdát kellett volna tartania hét másodpercig, erre ma szúrt egy olyat, hogy holnap is arra alszom el. Böde meg Böde. Bejön és elkezdünk nyomni, összehoz egy olyan kavarodást, aminek a világ legszebb öngólja lesz a vége, az ipponjában pedig benne volt minden, amit a norvégokról itthon gondoltunk: Kapjátok be pökhendi viking pöcsök!

Ahogy néztem a meccset, és a percek múlásával csak nem húzódtunk vissza, hanem végig jöttünk előre, de közben mindig nagyon nagyon okosan, egy új érzés kerített a hatalmába: jó a csapatom!

Mert noha vannak válogatottak, meg klubcsapatok, akiket szívesen nézek, de csak röhögni tudok akár Csabin is, amikor Roma-lázban ég, vagy Moncz-úron, amikor a Bayern-tetkóját tervezgeti. Nekem nincs csapatom. Csak a válogatott van.

Szóval nekem életemben először ma este volt először olyan minden sejtemet átható érzésem, hogy a magyar labdarúgó válogatott jó, és büszke lehetek rá.

Szép volt fiúk.